Szerencse és elbizakodottság

 

„A kevélységet mindig nyomon követi a romlás és a szégyen.”

(Victor Hugo)

 

Talán nincs még egy dolog, mely annyira gyorsan és hatékonyan számolná fel az ember jószerencséjét, mint az az irracionális felfuvalkodottság, melyet sikereink miatt érzünk.

Az egyéni felelősség a szerencsét illetően, leginkább a karma törvényszerűségeit figyelembe véve, illetve azt eleve feltételezve, értelmezhető eklatáns módon. Azok, akik nem hisznek a sorsban, amely a szabad akarat és az ebből fakadó determináltság rendkívül komplex elegye, úgy vélik, a szerencse alapvetően nem több, mint életünket befolyásoló, kiszámíthatatlan, random történések vagy hatások szinergiája, melyek látszólagosan előzmény nélküliek, vagy a nyilvánvaló kiváltó okuk nem áll kapcsolatban az alany személyes múltjával, jellemével, azaz nem fakadnak előzetes tetteiből. Egyszóval, szerintük a szerencse véletlenszerű.

Vannak, akik tudatában vannak, hogy komoly befolyással lehetnek szerencséjükre, de úgy gondolják, az kizárólag saját, pillanatnyi törekvésük gyümölcse lehet, és az egész témának alapvetően nincs semminemű spirituális vonatkozása. Emiatt abban hisznek, hogy csupán képességeik által, valamint a jól időzített és megfelelő mértékben nyomatékosított tetteikkel jóformán bármi elérhető, mivel nem kell aggódni az egykori hibák miatt esetleg a háttérben baljósan kísértő, szélsőségesen korlátozó, karmikus akadály miatt.

A másik, orientális felfogás szerint, világunk kauzális természetű, ebből adódóan minden, amit gondolunk, kimondunk vagy teszünk, közvetett vagy közvetlen következménnyel jár, így az néha azonnal, máskor akár rendkívüli mértékben késleltetve, de konokul visszatér életünkbe, befolyásával további események rendkívül nehezen áttekinthető vagy kifejezetten követhetetlen kaszkádreakcióját generálva.

Így a sors hozza el, amit érzékeinkkel felfoghatunk, és mi értelemszerűen a tapasztaltakon fogunk gondolkozni, és gondolatainkat fejezzük ki, amikor beszélünk. Szavaink meghatározzák cselekedeteinket, melyekből kifejlődnek sajátos szokásaink. Szokásaink alakítják természetünket, természetünk pedig meghatározza, milyen sorsunk lesz.

E megközelítés szerint tehát, a jelen kedvező körülményei (v.s. szerencse), a múlt helyes döntéseiben és erényes tetteiben gyökereznek, így ebben a kontextusban a véletlen csupán annyit jelent, hogy a vágyott és szerencsés események kiváltó okai látómezőnkön kívül esnek, így azok nem várt módon következnek be.

Mindemellett jó, ha elkerüljük a passzívitás csapdáit, s nem az eszményi múltban bizakodva, naivan a csodavárás nihiljébe merülve várjuk, hogy kisiklott életünket majd valami rendkívüli, külső tényező váratlanul rendbe hozza. Egy óind eposz leírja, hogy évezredekkel ezelőtt, egy erényes és bölcs uralkodó kijelentette, hogy ahhoz, hogy egy célt elérjünk, három jelentős dolognak kell kedvezően együtt állnia, mely a megfelelő tett, a koncentráció és a sors támogatása (Isten kegye). Ez az áldásos, de zárt konstelláció csak akkor adományoz sikert, ha valamennyi elem jelen van benne.

Amennyiben megvan a támogató karmánk, s még összeszedetten, kitűnően tudunk is összpontosítani, ha tétlenek vagyunk, vagy ha valamiért, egy szimplán technikai vagy gyakorlati szempontból képtelenek vagyunk megfelelően megtenni, amit szükséges, akkor kudarcot vallhatunk. Hasonlóan, még ha a sors kegyét élvezzük is, és valamennyi képesség a birtokunkban van a tökéletes végrehajtáshoz, de a döntő pillanatban dekoncentráltak, zavarodottak vagyunk, elbukhatunk. Talán sokunk számára a legmegdöbbentőbb a harmadik opció, amikor teljes figyelemmel és elképzelésünket tökéletesen kivitelezve cselekszünk, de a végzet mégis gátat szab sikerünknek és szerencsétlenül járunk.

Az általános emberi természet egyik jellemző gyengesége, hogy a többség, skrupulusok híján, az elért sikerért hajlamos az érdemet magának tulajdonítani, míg a hibák egy masszív sorozatáért, vagy egy látványos és szégyenteljes bukásért többnyire másokat, illetve az áldatlan körülményeket okolja.

Ennélfogva gyakori, hogy kudarc esetén egy zsigeri, a halálfélelemmel egyenértékű rettegés azonnal aktiválja az énkép önvédelmi medicináját, hogy mentségek és kifogások átmenetileg hűsítő, de felettébb kétes összetételű balzsamával borítsa be az akut közösségi kárhozat és önvád nyílt sebeit. Felmerülhet a kétség; vajon nem erős túlzás halálfélelemről beszélni ilyen esetekben? Sajnos, örök tendencia, s a modernitás legfeljebb az elmélyítéséért vonható felelősségre, hogy az ember nem túl bölcsen, boldogságát mások elismerésére alapozza. Emiatt szüntelenül jó benyomást akar tenni, hiszen, ha valamilyen okból a társadalmi közmegegyezés valakit leminősít, nem becsülik többé, megfosztják tekintélyétől, lehetőségeitől és ezért elveszíti az esélyt, hogy szándékainak érvényt szerezzen és vágyait beteljesítse. Ha ez a nem kívánt szituáció rögzülni látszik, úgymond ”tartósan átmenetivé” válik, lehetséges, hogy a kínlódó alany addig matat a reménytelenség rézkulcsaival a sötétség antik tölgyfaajtójának zárjában, míg magára nem szabadítja azt, összes önpusztító ivadékával együtt. Senki sem akarja így végezni. Egyedül azért vagyunk képesek élni, mert hiszünk benne, hogy boldogok lehetünk, mert az önvaló természete a boldogság. Ebből fakadóan a boldogság, vagy annak reménye nélküli élet egyfajta halál, amit mindenki törekszik elkerülni. A lámpaláztól szinte önkívületben remegő ember szó szerint az életéért küzd, mert talán most dől el a sorsa. Bizonyítania kell a kiválóságát, mert csak akkor nyílik meg előtte a lehetőségek tárháza. Tragikus, mert, ahogy mondani szokás, aki szüntelenül életre-halálra játszik, minden nap meghal egy kicsit. Összegezve, a görcsös megfelelni vágyás mérges darazsait, a boldogtalanságtól való halálos félelem szirupjával tápláljuk kényszeredetten, s a temérdek marástól már morálisan félig bénultan, bukdácsolva és gyáván játsszuk el a hárítás szánalomra méltó komédiáját. És ez rossz, mert egy hiba akkor válik bűnné, ha nem vállalunk rá felelősséget és nincs ott a megbánás.

Másfelől, ha sikeresek vagyunk, de az amúgy nélkülözhetetlen önbizalom és magabiztosság terén a mértéktartást merészen mellőzzük és maximális felelősséget vállalunk eredményeinkért, könnyen elhihetjük, hogy kikezdhetetlennek tűnő szerencsénk mögött, kizárólagos ható okként egyedül mi állunk és pusztán saját hatalmunkból tartjuk azt konzisztensen fent. Ilyenkor a siker szédítő delíriuma önsorsrontó, mi több, végzetes hozadékkal járhat. Elbizakodottságunk miatt méltatlan és egoista döntéseket hozunk, miközben embereken gázolunk keresztül, megsértve ezzel, akit csak lehet, ekképpen emelve áthatolhatatlan karmikus kordont további boldogulásunk útjába.

Ehelyett, amint a győzelem legelső, bódító fuvallata megérint bennünket, jobb, ha józanságunkat megőrizve, még ugyanabban a lenyűgöző és páratlan pillanatban, elménkben jóakaróinkra, segítőinkre, mentorainkra, tanárainkra, barátainkra, rokonainkra, szüleinkre, guruinkra és Istenre emlékezve, fogjuk az összes érdemet és dicsőséget, és hálával telt szívünkkel együtt a lábaikhoz helyezzük.

Ily módon örökre kiéheztethetjük az önhittség, arrogancia, fennhéjázás, hencegés, hiúság és egoizmus sakáljainak a lélekrombolás bűzlő verejtékétől csatakos falkáját, és nem üldözhetnek bennünket többé…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.