„A kevélységet mindig nyomon követi a romlás és a szégyen.”

(Victor Hugo)

Talán nincs még egy dolog, mely annyira gyorsan és hatékonyan számolná fel az ember jó sorsát, mint az az irracionális felfuvalkodottság, amit sikereink miatt érzünk.

Az egyéni felelősség a szerencsét illetően leginkább a karma törvényszerűségeit figyelembe véve, illetve azt eleve feltételezve értelmezhető eklatáns módon. Azok, akik nem hisznek a sorsban, amely a szabad akarat és a karmából fakadó determináltság rendkívül komplex elegye, úgy vélik, a szerencse alapvetően nem több az életünket befolyásoló, kiszámíthatatlan, random események vagy hatások szinergiájánál. Mivel e történések látszólag előzmény nélküliek, szerintük a nyilvánvaló kiváltó okuk nem áll kapcsolatban az egyén személyes múltjával, jellemével, azaz nem fakadnak előzetes tetteiből. Egyszóval, a szerencse véletlenszerű.

Vannak, akik tudatában vannak, hogy komoly befolyással lehetnek jó sorsukra, de úgy gondolják, az kizárólag saját, aktuális törekvéseik gyümölcse lehet, és az egész témának alapvetően nincs semminemű spirituális vonatkozása. Emiatt abban hisznek, hogy csupán képességeik által, valamint a jól időzített és megfelelő mértékben nyomatékosított tetteikkel jóformán bármi elérhető. Nem is aggódnak az egykori hibák miatt esetleg a háttérben baljósan kísértő, szélsőségesen korlátozó, karmikus akadályok miatt.

Egy másik, orientális felfogás szerint azonban világunk kauzális természetű, s ebből adódóan minden, amit gondolunk, kimondunk vagy teszünk, közvetett vagy közvetlen következménnyel jár. Ezek a következmények néha azonnal, máskor akár rendkívüli mértékben késleltetve, de konokul felütik a fejüket az életünkben, s megjelenésük további események rendkívül nehezen áttekinthető vagy kifejezetten követhetetlen kaszkádreakcióját generálja.

A sors hozza el, amit érzékeinkkel felfoghatunk, és mi értelemszerűen a tapasztaltakon fogunk gondolkozni, és gondolatainkat fejezzük ki, amikor beszélünk. Szavaink előidézik cselekedeteinket, melyekből kifejlődnek sajátos szokásaink. Szokásaink alakítják természetünket, természetünk pedig meghatározza, milyen sorsunk lesz.

E megközelítés szerint tehát a jelen kedvező körülményei – a jó sors vagy szerencse – a múlt helyes döntéseiben és erényes tetteiben gyökereznek. Ebben a kontextusban a véletlen csupán annyit jelent, hogy a vágyott és szerencsés események kiváltó okai látómezőnkön kívül esnek, így azok nem várt módon következnek be.

Mindemellett jó, ha elkerüljük a passzivitás csapdáit, s nem az eszményi múltban bizakodva, a naiv csodavárás nihiljébe merülve reméljük, hogy kisiklott életünket majd valami rendkívüli, külső tényező váratlanul rendbe hozza. Az óind eposzok megörökítették számunkra egy évezredekkel ezelőtt élt erényes és felvilágosult uralkodó kijelentését, mely szerint egy cél eléréséhez három jelentős dolognak kell kedvezően együtt állnia, a megfelelő tettnek, a koncentrációnak és a sors támogatásának, amit isteni kegyelemként is értelmezhetünk. A bölcs király által leírt áldásos, ám zárt konstelláció csak akkor adományoz sikert, ha mindhárom elem jelen van benne.

Amennyiben a felsőbb erők támogatását élvezzük, s összeszedetten, kitűnően tudunk összpontosítani, de tétlenek vagyunk, vagy ha valamiért, akár technikai vagy gyakorlati okból kifolyólag képtelenek vagyunk megfelelően cselekedni, akkor kudarcot vallhatunk. Hasonlóan, még ha a sors kegyét élvezzük is, és valamennyi képesség a birtokunkban van a tökéletes végrehajtáshoz, de a döntő pillanatban dekoncentráltak, zavarodottak vagyunk, elbukhatunk. Talán sokunk számára a legmegdöbbentőbb a harmadik opció, amikor teljes figyelemmel és elképzelésünket tökéletesen kivitelezve cselekszünk, de a végzet mégis gátat szab sikerünknek és szerencsétlenül járunk.

Az általános emberi természet egyik jellemző gyengesége, hogy a többség minden skrupulus nélkül hajlamos az elért sikerért az érdemet magának tulajdonítani, míg a hibák egy masszív sorozatáért vagy egy látványos és szégyenteljes bukásért többnyire másokat, illetve az áldatlan körülményeket okolja.

Ennélfogva gyakori, hogy kudarc esetén egy zsigeri, a halálfélelemmel egyenértékű rettegés azonnal aktiválja az énkép önvédelmi medicináját, hogy mentségek és kifogások átmenetileg hűsítő, de felettébb kétes összetételű balzsamával borítsa be az akut közösségi kárhozat és önvád nyílt sebeit. Felmerülhet a kétség, vajon nem erős túlzás halálfélelemről beszélni ilyen esetekben? Sajnos örök tendencia, hogy az ember – nem túl bölcsen – boldogságát mások elismerésére alapozza. Mindenki szüntelenül jó benyomást akar kelteni, hiszen, ha a társadalmi közmegegyezés valamilyen okból negatívan minősíti, akkor nem becsülik többé, megfosztják tekintélyétől, lehetőségeitől, s ezért elveszíti az esélyt, hogy szándékainak érvényt szerezzen, és vágyait beteljesítse. Ha ez a nem kívánt szituáció állandósulni látszik, úgymond „tartósan átmenetivé” válik, a kínlódó alany sokszor addig matat a reménytelenség rézkulcsaival a sötétség antik tölgyfaajtójának zárjában, míg magára nem szabadítja azt, összes önpusztító ivadékával együtt. Senki sem akarja így végezni. Egyedül azért vagyunk képesek élni, mert hiszünk benne, hogy boldogok lehetünk, mert az önvaló természete a boldogság. Ebből fakadóan a boldogságtól megfosztott, vagy annak reménye nélküli élet egyfajta halál, amit mindenki törekszik elkerülni. A lámpaláztól szinte önkívületben remegő ember szó szerint az életéért küzd, mert talán most dől el a sorsa. Bizonyítania kell a kiválóságát, mert csak akkor nyílik meg előtte a lehetőségek tárháza. Tragikus, mert ahogy mondani szokás, aki szüntelenül életre-halálra játszik, minden egyes nap meghal egy kicsit. De így van sajnos; a görcsös megfelelni vágyás mérges darazsait a boldogtalanságtól való halálos félelem szirupjával tápláljuk kényszeredetten, s a temérdek marástól már morálisan félig bénultan, bukdácsolva és gyáván játsszuk el a hárítás szánalomra méltó komédiáját. És ez rossz, mert egy hiba akkor válik bűnné, ha nem vállalunk érte felelősséget, és nincs ott a megbánás.

Másfelől azonban, ha sikeresek vagyunk, de az amúgy nélkülözhetetlen önbizalom és magabiztosság terén a mértéktartást merészen mellőzzük és maximális felelősséget vállalunk eredményeinkért, könnyen elhihetjük, hogy kikezdhetetlennek tűnő szerencsénk mögött kizárólagos ható okként egyedül mi állunk, és pusztán saját hatalmunkból tartjuk azt konzisztensen fent. Ilyenkor a siker szédítő delíriuma önsorsrontó, mi több, végzetes hozadékkal járhat. Elbizakodottságunk miatt méltatlan és egoista döntéseket hozunk, miközben embereken gázolunk keresztül, megsértve ezzel, akit csak lehet, ekképpen emelve áthatolhatatlan karmikus kordont további boldogulásunk útjába.

Jobban tesszük, ha a győzelem legelső, bódító fuvallatának érintésekor józanságunkat megőrizve, még ugyanabban a lenyűgöző és páratlan pillanatban önmagunkban jóakaróinkra, segítőinkre, mentorainkra, tanárainkra, barátainkra, rokonainkra, szüleinkre, guruinkra és Istenre emlékezünk, s az összes érdemet és dicsőséget, hálával telt szívünkkel együtt az ő lábaikhoz helyezzük.

Ily módon örökre kiéheztethetjük az önhittség, arrogancia, fennhéjázás, hencegés, hiúság és egoizmus sakáljainak a lélekrombolás bűzlő verejtékétől csatakos falkáját, hogy ne üldözhessenek bennünket többé…