Lépcső és madártoll

Ethan De Luca súlyos késésben volt, így a dugóban veszteglő taxit sorsára hagyva, hevesen átviharzott a tizennegyedik utcába, ahol egy éles kanyart véve, a patinás, antik zöld lámpavasak között lezúdult a földalatti lépcsőjén, hogy mihamarább elérje a Broadway-Hetedik Sugárút vonalat.

Félúton járhatott, amikor megpillantott egy, a lépcsőket felfelé hármasával szedő, túlméretezett indigó overallt viselő nőt, aki szemébe húzott kék-narancs Mets sapkája alól egy röpke, de oly elbűvölő mosollyal ajándékozta meg, hogy teljesen kizökkent ámokfutásából, s a hátán hevesen ide-oda csapkodó szalma hajfonattal távolodó jelenség után fordulva, addig kísérte a szemével, amíg el nem tűnt a lépcső tetején.

Amint ott, makulátlan gyapjú felöltőjében, esernyője bambusz fogantyúját szorongatva tétován rostokolt, s zavartan bámult felfelé a lépcsőlejáratból, hirtelen különös illatra lett figyelmes. Nem is annyira egyetlen illat volt ez, mint inkább illatok figyelemért küzdő, egymást rendre ledomináló, pulzáló szinergiája. A naptej illata egy ’82-es Long Island-i iskolai kirándulásról, dohos levendula auntie Luisa bronxi lakásának kincseket rejtő gardróbjából, fenyőtű, narancshéj és leégett csillagszóró egy hajdanvolt, zsúfolt karácsony éjszakáról, pézsma és garam masala egy Lower East Side-i hindu templomból, Sophie, a szomszéd lány lépcsőházban is terjengő, mindent átható Sotto Voce parfümje és így tovább, szakadatlanul.

Ekkor a nosztalgia oly keserédes indulattal zubogott föl benne, hogy szinte beleszédült, s a letűnt boldogság ásatag relikviái, ébredő gyöngyház árnyakként másztak elő egy komor sírboltból, mely valaha szív volt. Ahogy még mindig felfelé meredt, tágra nyílt, fénytelen szemeiben lusta, szürke felhők úsztak, de belül kristály tavakként verték vissza a sebesen pergő képeket. Kiszáradt lénye úgy szívta magába ellenállhatatlanul az egykori idill felvillanó, élénk színű maradványait, mint a végeláthatatlan, mindent elemésztő nyári aszálytól repedezetté szikkadt bangladesi föld az ég áldását a monszun első napján. Eközben hirtelen, a lépcső fölött tündöklő darabka őszi ég lángoló, bíbor alkonyattá lobbant, s Ethan eltűnődött, vajon, mikor hagyta abba a kapálózást, fulladt bele az öngyűlöletbe, s kezdett hígítatlan magányt belélegezni?

    – Mi lesz, nem mész utána? – kuncogott valaki a közvetlen közelében.

A férfi ekkor vette észre, hogy mindössze néhány lépésre tőle, egy aprócska hajléktalan asszony ül a lépcsőn, egy némiképp mamlasz, csipás szemű, de amúgy illedelmesen ücsörgő keverék kölyökkutya társaságában. A nőnek ázsiai vonásai voltak, szürke, összetapadt fürtjei cserzett arcába lógtak, s kezében horpadt bádogbögrét, egy nagy barna kartont és egy madzagot tartott, ami pórázként funkcionált. Ethan nem emlékezett rá, hogy látott volna valaha is ennyire fekete körmöket, s ami azt illeti, széles mosolya miatt, borzadva nézte a fogait is. Azonban mélyen ülő, világos szemei kifejezőek, élettel teliek voltak, tündöklő csillagként ragyogtak arcának éjszakai égboltján.

    – Akkor, nem mész le sem, meggondoltad magad? – kérdezte oldalra hajtott fejjel, immár elkomolyodva, miután nehézkesen feltápászkodott.

Ethan nem tudta, mit mondjon, moccanni sem tudott a lépcsőfokról. Tisztán érezte a lelki paralízis talpából alábukó, elfajzott gyökereinek roppant burjánzását, ahogy sebesen kúszva behálózzák és átölelik az alant nyüzsgő-morajló metró alagutakat, a szennyes csatornákat, betemetett, ősi tárnákat és sírokat, lassan teljesen meghódítva a vaksötét mélységet. Így aztán, a jól ismert félelemmel kellően leföldelve, masszívan bekötve a megszokott, statikus szorongás delejes hálózatába, kissé megnyugodott. Egy pillanatra átfutott az elméjén, hogy jól van ez így, talán itt is maradhatna.

    – Nem fogsz tudni itt maradni – mondta váratlanul a nő kedves, de azért ellentmondást nem tűrő hangon, – fel vagy le, de előbb-utóbb menned kell.

Ethan döbbenten nézte a lépcső lassan szétomló, lomhán bugyogó textúrájába süllyedő lábait, s magában, neheztelő, terjedelmes mentegetőzésbe fogott arról, hogy nincs igazán hová menni, meg hogy, amúgy sem vár rá senki.

    – Te Madártoll-szindrómás vagy, drága gyermekem – ráncolta a homlokát az idős asszony, s egy darabig átható tekintettel méregette a férfit. – Tudod, bárkivel megeshet, lett légyen mégoly önelégült és fennhéjázó is annak előtte, hogy az egyre záporozó sorscsapások okán, egyszer csak olyannyira elveszíti a kontrollt élete folyása felett, hogy lelki erejének és önbecsülésének szinte nyoma sem marad, s egyszerűen úgy érzi, képtelen még egy kudarcot vagy szégyenteljes bukást megkockáztatni. Ez a szánalomra méltó, tehetetlen megfélemlítettség állapot, ez az örökkön éber, rettegő készenlét valójában nem más, mint a feltételezett Utolsó Toll kórosan állandósuló, paranoid kerülgetése. Ismered, fiam, a közmondást a madártollról, melytől beszakad egy ló háta? Nos, ha lelked már eleve kínlódva roskadozik egy kritikus teher alatt, kétségkívül joggal félheted, hogy a töréspontot rég elérve, mindössze egyetlen leheletnyi megalázó csalódás is jóvátehetetlen, fatális szellemi összeomlásba torkollik. De tudd meg, fiú, noha nagy szükséged volt erre a gyógyító kétségbeesésre, már szabadulnod kell a kolonctól. Kapaszkodj a nem várt szépség minden apró szilánkjába, melyet most alamizsnaként vet neked a sors, s kapd fel koldusként mohón még az utcakőről is…

Ethan, csapdában sínylődő, elkínzott prédaként, segélykérőn, szinte esdeklőn nézett a hitvány rongyokat viselő, kis termetű asszonyra, aki ekkor így szólt:

    – Ne aggódj, segítek neked. Milyen volt az a mosoly, fel tudnád nekem idézni?

A férfi megadóan behunyta szemeit, s amennyire csak tőle tellett, megpróbált ellazulni, majd némi hallgatás után, végül halkan beszélni kezdett:

    – Jól van, szóval… képzelj csak el egy farkasszürke, vasárnap késő délutánt. Sivár szobában állok, a pislákoló bronz falikarok árasztotta bágyadt félhomályban, miközben az itt-ott fesledező, fakó marokkói tapéta alól csak úgy dől az áporodott reménytelenség. A kihűlt kandallóban a hamu alatt még ott fullad valami zsarátnok, s a kéménykürtőben is baljósan ott zúgó, szilaj novemberi szél ide hordja a távoli kutyaugatást és ónos esőt csap vadul a remegő ablakokra. Ahogy a régi ablakkereteken át a közelgő estét sejtető, felizzó kandeláberek és kopár platánok között csillogó, sárga levelekkel borított, kihalt utcát nézem, úgy érzem, nincs tovább. Ekkor azonban, hirtelen felrobban az ég, s egyidejűleg kel fel millió nap, színaranyba merítve mindent…

Hirtelen elakadt a szava. Nem tudni meddig állt ott lenyűgözötten, behunyt szemmel mosolyogva e tápláló ragyogásban, de egyszer csak érezte, ahogy apránként elenyészik a vízió, s valahonnan messziről szűrődve, Manhattan mérgező, szirénával, dudálással és kiabálással terhelt, lármás atmoszférája alattomosan visszakúszik az éterbe.

    – Láttad ezt, láttad ezt? – ujjongott aztán az idős nőt keresve, majd rögtön észre is vette, hogy miként korábban, megszokott helyén, a falhoz dőlve ült a lépcsőn, s úgy tűnt, tátott szájjal, mélyen alszik. Miközben buzgón tovább szólongatta, Ethan megragadta a két vállát és megrázta kissé, amitől feje hirtelen előre nyaklott, pusztítóan koncentrált alkohol gőzbe borítva ezzel a férfi arcát. Amint aztán a kéretlen élesztgetés hatására visszatért belé némi tompa öntudat, résnyire szűkült, háborgó fekete szemekkel, azonnal csépelni kezdte inzultálóját, miközben kellemetlenül magas hangon átkozta anyanyelvén, ami Ethan szerint talán vietnámi lehetett. Gyorsan kiszabadította magát, s engesztelésképp sietve odaadta az összes készpénzt, amit a tárcájában talált, majd zavarában még a nő kezébe nyomta esernyőjét is.

De ezután végül, késlekedés nélkül, megkönnyebbülten indulhatott el fölfelé…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.