A spirituális fanatizmus arcai

Amit a vakhit az ördögnek tulajdonít, azt a félbölcs a sorsnak rója fel, de az igaz magával vet számot.”

(Karl Christian Ernst von Bentzel-Sternau)

Valószínűleg nincs pusztítóbb jelenség a spirituális gyakorlók körében, mint a fanatizmus.

Ha azonban a fanatizmust, azon a pozitív felfogáson keresztül közelítjük meg, amit valaha jelenthetett, még szükségszerű is lehet, amennyiben például azt értjük alatta, hogy az ember intenzíven fókuszál egy nemes, lelki ösvény követésére, miközben minden mást kizárva, elszántan küzd az elterelődés ellen, s tevékeny lelkesedését fenntartva, állhatatosan tör a kijelölt cél felé. A megvalósítás egy kiemelkedő pontján ugyanis a kedvezőtlenségek, azaz a hátráltató tényezők elutasítása és a kívánatos, támogató dolgok elfogadása rendkívül jelentős méreteket ölthet, mivel ez előbb-utóbb elkerülhetetlen egy lélegzetelállító lelki sikerhez, s csak a transzcendentális életnek egészében meghódolt, teljesen elköteleződött (saranagati) személyekre jellemző. Egy ilyen úgynevezett fanatikus elrejti áhitatát, reménnyel teli, mentes az áltekintélytől, béketűrő, közömbös a materiális dolgokkal szemben, s mindenekelőtt érzékeny és együttérző, így sohasem vetemedne arra, hogy másokat kéretlenül vegzáljon vagy bármit is rájuk erőltessen. Ha valaki belül már valamennyire is meggyőződött, s így többé-kevésbé békés és elégedett, akkor nem érez rá gyötrő kényszert, hogy kíméletlen módon ösztönözzön másokat vagy akár saját magát. Nyilvánvaló számára az inspiráció és az érzelmi zsarolás közötti kardinális különbség, s egyaránt elutasítja az elnyomást és az üres érzelgősséget.

Ezért a vakbuzgóság minden esetben a kezdők, vagy a még nem igazán emelkedett gyakorlók gyermekbetegsége, aminek, ha nincs kezelve, idővel azért kellemetlen szövődményei lehetnek, szóval, könnyen ráhúzódhat az ember szívére. A fentiek fényében talán fogalmazhatnánk úgy is, hogy a kevésbé tapasztaltak és a fejlett személyek fanatizmusa merőben eltérő sajátosságokat mutat, akárcsak a vakhit és a valódi odaadás.

Megítélésem szerint, a fanatizmus káros verziójának két jellegzetes, jól elkülöníthető zsánere van; a könyörtelen kinyilatkoztató és a szentimentális utópista. Mindkettő bigott szűklátókörűség, mely a megfelelő lelki-érzelmi érettség, illetve megvalósítás hiányában, a neofitát esetenként jellemezheti.

A könyörtelen kinyilatkoztató, megváltása és kiválasztottsága biztos tudatában, szívesen használja bunkósbotként frissen megszerzett, ám meg nem értett tudását. Fáradhatatlanul idéz és recitál, meggondolatlanul és érzéketlenül csapva a kijózanító tényeket mások arcába, amire természetesen az erény és egyéb magasabb rendű elvek hajlíthatatlan törvényei hatalmazzák fel, mindenki áldására. Az igazi szeretet ugyanis, mint tudjuk, nem mindig kellemes. Noha a kényelmetlen, de felszabadító igazság keserű közlése, saját bevallása szerint is, neki a legfájdalmasabb, sohasem késlekedik meghozni ezt az áldozatot. Pátosztól ázó kifejezésmódját gyakran kísérik kellemetlen manírok, modorosság, vagy kifinomult affektálás. Karizmatikus szenvedélyében könnyen megrészegedik a saját maga keltette drámától, könnyes meghatottság és szent felháborodás között hánykolódva. Megengedi magának a nyilvános elragadtatást, hogy érzelmileg befolyásolja hallgatósága egyszerűbb tagjait, a többiek pedig gyakran csak jóhiszeműen átsiklanak a bornírt viselkedés fölött, hiszen végső soron, a tartalmi rész érvényes volt. Ez a típus, nevezzük ”prófétának”, főként mások lelki vezetésében és az ahhoz kapcsolódó tekintélyben érdekelt, míg a könyörtelen kinyilatkoztató másik variánsa, hívjuk ”hadvezérnek”, pedig a hatalom, az adományok kezelése, az intézményi irányítás, illetve egyházi méltóság tárgyköréhez kötődik inkább. Ez utóbbi karakter menedékadóként, spirituális állam-, vagy közösségépítő szakemberként, erélyes, megalomán reformerként szervezi le a lelki ég struktúráját ide, a világi porba, miközben sajnos machiavelliánus módszerekre ragadtatja magát. Ha ellenállásba ütközik, skrupulusok nélkül, lázadó egyének eretnek tömegeit áldozza fel az isteni közjóért, ahogy egy visszataszító tumort vágnak ki az élő szövetből. Mindezt kizárólag az adott lelki közösség túlélése érdekében, illetve annak alázatos szolgálata nevében teszi. A legártalmasabb, amikor ez a két szárny egy személyben egyesül, megteremtve a ”próféta-hadvezért”, mely a legelképesztőbb szektariánus természetű katasztrófákért vonható felelősségre a történelem során.

A szentimentális utópista sajátos látásmódjából adódóan elsősorban saját hite gyors lebontásában hatékony, bár kitűnő kommunikációs képességek esetén, a kollektív felforgatásban is rendkívül eredményes lehet. Alaphangulata látványos ívet ír le, a váratlanul meglelt igazság bódító eufóriájának kezdőpontjától, a sértett és dühös kiábrándultság lehangoló végkifejletéig. Miután a fokozatosan feltáruló lelki tanításokban rátalált a szeplőtelen, tökéletes eszményre, mely után egész életében vágyakozott, túlcsorduló lelkesedésében egyúttal felismerni véli az annak eltérés nélkül megfeleltethető, e világi megnyilvánulását is, mégpedig az azt hirdető lelki közösségben. Így kezdetben, alázata és derűje nem ismer határokat, mivel látszólag csupa makulátlan félisten veszi körül, egy működő és kifogástalan lelki szisztémával egyetemben. Idővel azonban, a kulisszák mögé tekintve, hibákat és eltévelyedéseket fedez fel személyi, és rendszerszinten egyaránt, s úgy érzi, ez mindent felülír, érvénytelenít és elhiteltelenít. Ettől fogva, csak a megkérdőjelezhetetlen szenteket képes tisztelni. Naiv perfekcionizmusa miatt nem érti, hogy ebben a duális világban minden igyekezet ellenére, még a legőszintébb törekvést is befedi valami hiba, s valójában nem történik más, csak hogy nap nap után, hétköznapi hősök küzdenek a démonaikkal, akik néha győznek, néha elbuknak, de elszánták magukat arra, hogy végigmennek az úton. Természetesen, ez a gyermeteg hozzáállás szinte az összes kezdőre jellemző, azonban a legtöbben meghaladják, s ezért fanatizmussá csak akkor fejlődik, ha transzcendentális tudás híján, csak a felszínes érzelmek dominálnak, s a kicsinyesen elégedetlenkedő, infantilisan kritizáló attitűd egy nehezen visszavonható módon, hosszú távra bevésődik. Ilyen sajnálatos esetekben, a hiányzó földi utópia irracionális, makacs számonkérése tovább folytatódik, s az állandósult frusztráció és csalódottság savas esője szinte ellenállás nélkül marja korhadó tönkké az odaadás és hit hajdan életerős facsemetéjét.

Ahogy Srila Prabhupada tanította, önmagában a tudás, a megfelelő, támogató érzelmek hiányában, nem több, mint száraz, filozófiai spekuláció, mely csak megkeményíti a szívet, a puszta érzelem pedig, mély spirituális megértés nélkül, csupán üres szentimentalizmus. Kellő alázattal középre helyezkedhetünk, hogy a tiszta bölcsesség támogatta szeretet egyszer elragadhassa majd lényünket.

Úgy tűnik, ha valaki lelki önmegvalósításra adja a fejét, meg kell tapasztalnia a fanatizmus mindkét pólusát, kezdetben csak az éretlenek vakhitét, majd az út befejezése felé, a legvégső eltökéltség és isteni megszállottság őrült lelkesedését…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.