Miközben Vernon az elmaradhatatlan harsány csilingelés és nyikorgás közepette, hiábavaló igyekezettel próbálta maga mögött diszkréten behúzni az apró alagsori antikvárium elvetemedett ajtaját, immár gondosan ügyelt a szokásosnál jóval magasabb küszöbre, amin befelé menet oly kínosan keresztül esett.

Felbaktatott a csorba lépcsősoron, majd körül sem igazán nézve, szaporán átvágott a derűs reggeli fényben csillogó macskaköveken. A túloldalon aztán, kimerülten sóhajtva azon nyomban le is rogyott a még elhagyatott Café de Marrakech itt-ott szélszaggatta, fakó bordó-tojáshéj stráfos ponyvája alatt veszteglő egyik kovácsoltvas székre.

A kezében szorongatott rongyos, összeégett kis könyvre pillantott, amit találomra kapott fel a pultról, csak hogy ne kelljen üres kézzel távoznia a boltból. Moralis philosophiae, de virtutibus, et vitiis – suttogta halkan, ahogy hunyorogva megpróbálta kibetűzni a borítón álló, egykor arannyal futtatott, hiányos fraktúrát.

Találomra felcsapta a kötetet, majd lehunyt szemmel előre görnyedve mélyen beleszippantott az elsárgult, nyirkos oldalak közé.

Ekkor derengett föl egy halovány emlékkép a régi létráról. Nem is igazán egy közönséges, korhatag létra volt az –  legalábbis egy hajdanvolt, hatéves kalandor szemével egészen biztosan nem – sokkal inkább a dél-amerikai Andokban oly gyakori, liánból font, ám rendhagyó módon vertikális függőhíd, mely némi kockázatvállalás ellenében elvezetett a különös, porszagú Eldorádóba, vagyis a padlásra.

Vernon látta magát, ahogy az apró, ovális ablak előtt állt a félhomályban, kis maszatos kezeiben egy első világháborús gázmaszkkal. Arcára színes fényeket vetett a tarka üveg. Orrában újra a szakadozott szíjak és a durva, barna szövet verejtékes, fullasztó áporodottságával felidézte, mennyire nyugtalanítóvá is romlott mindig a kerek, karcos-opálos üvegeken át szűrődő, amúgy verőfényes külvilág. Talán mert halványan még ott villogtak-tünedeztek bennük az egykor látott, letűnt rémálmok.

A galamb-búgás ekkor egyszerre elcsitult, s a gyermek az álarcot elejtve, a torkában dobogó szívvel meredt egy sötét sarokba, ahol könnyű nesszel valami bágyadt árnyék rebbent, s halkan roppant az ódon hajópadló. Egy pókhálóval borított, márvány talapzaton nyugvó otromba szatócsmérleg tövében, ócska rongyokon és újságpapíron szennyes alak sejlett kuporogva.

A felrémlő jelenés egy préta volt, amolyan éhező szellem, aki a szakadatlan koplalástól és a szomjúságtól elcsigázva, eszelős ábrázattal bámult a fiúra. Két borostyánsárga szeme egy-egy bajonett a szívbe, szája kagylókkal teli, csipkés sziklazátony, a testét borító fekélyek lángoló rafléziák.

– Ne félj, gyermek! – Szólította meg végül Vernont, s bár erejéből csak szánalmas nyöszörgésre tellett, az mégis rianásként korbácsolta a padlás fojtott csendjét.

A fiú földbe gyökerezett lábbal és bénult elmével nézte a torz maskarát, de aztán érezte, hogy az iszonyat lassan alábbhagy benne. Nem akart többé elmenekülni, s rettegésén csakhamar felülkerekedett gyerekes kíváncsisága.

– Tudod, nem voltam én mindig ilyen… – folytatta a szikár lidérc némi hallgatás után, s szemei könnyel teltek meg. Ahogy abszurd módon mosolyogni próbált, arca olyan volt mint a Gangesz partján, a halottégető máglyák között sarjadó semmirevaló dudva hitvány kis virága, mely a pokoltűzben lassan elenyészve még utoljára megünnepli az életet.

– Most becses adományt kínálok neked – zihálta küszködve az elveszett lélek -, mely a végső megváltás lehet mindkettőnk számára. Noha nincstelen vagyok, ismerek egy ősöreg titkot, amit megoszthatok veled. Legyen e bölcselet karcsú árbóc neked, sudár-egetverő, ami a légbe magasan felmered, midőn lélekvesztődön léted átszeled. Pásztázd odafentről az igazság távoli partjait, hogy a hazavezető útra úgy rátalálj. Hallgass hát fiú, figyelmesen rám!

– „ Tapjan-télok… ” – zendült fel aztán a borzadály ajkakról a furcsa napkeleti himnusz. A lassanként áttetszővé váló mélabús fantom, mint valami elzüllött, groteszk angyal, lehunyt szemmel, átszellemülten énekelt. Utálatos vonásai egészen kisimultak.

Aztán egyszerre a galamb-lárma és a nyári hőség visszatért a padlásszobába, s a fiú megint egyedül volt. Kis szomorúságot érzett, mert a rejtelmes fohászból mindössze az első két szót volt képes felidézni, de azokat mindenesetre jól az eszébe véste…

Váratlanul egy ormótlan, királykék AEC Mammoth teherautó fékezett fujtatva-csikorogva a kávéház előtt, oldalán fehér betűk hirdették, “Expressz Tejtermékek”. Vernon összerezzent, s kezéből a könyv a földre hullott. Még ugyanebben a pillanatban önfeledt zsivajjal pompás menyegzői menet fordult be a szemközti sarkon.

A férfi tüstént lehajolt, hogy az asztal alól a könyvet felvegye, amikor is észrevette, hogy néhány színevesztett, megviselt kártya hullott ki belőle. Miután sebtében összekapdosta és közelebbről is megvizsgálta őket, látta, hogy főként vértanúkat és szenteket ábrázoló, antik zarándokcédulák voltak. Emellett előkerült még pár ortodox ikon megsárgult fotója, s egy indiai szentkép is. A hindu kártyán alig kivehetően egy tigrisbőr ruhát és hold-diadémot viselő, kámfor-fehér bőrű ifjú szerepelt, aki egy agyagtálból ivott valamit. „Sri Nilakanth” – állt alatta.

Ahogy Vernon megfordította a képet, a meglepetéstől szinte elakadt a lélegzete.

– Nem létezik… – motyogta maga elé.

– tapyante loka-tāpena sādhavaḥ prāyaśo janāḥ… – betűzte botladozva a versecskét, miközben keze enyhén remegett az izgalomtól.

– Monsieur Van den broeck?

Vernon ábrándos szemekkel, olyan arckifejezéssel pillantott föl, mint akinek nyilvánvalóan halvány fogalma sincs arról, hogy hol van.

– Kérem, bocsásson meg, úgy tájékoztattak, hogy tíz órakor lesz itt találkozóm önnel.

A nyájas modorú látogató Keshab Chaturvedi volt. Tipikusan az a fajta férfi, akinek képtelenség pontosan megítélni az életkorát. Széles karimájú, csapott fedora kalapot, kötött mellényt, és térdig érő, tekintélyes gallérú, bézs ballonkabátot viselt, ami így augusztus derekán legalábbis enyhe túlzásnak tűnt. Aranygyűrűs kezével végigsimított dús fekete bajszán, s kedélyesen nézett Vernonra.

– Mr. Chaturvedi, köszönöm, hogy idefáradt! – ugrott fel Vernon, s zavartan kezet nyújtott a férfinek. – Már vártam önt, foglaljon helyet, kérem!

Az ügyvéd a kalapját levéve, csikorogva kihúzta a szemközti széket, majd aktatáskájából papírokat kezdett ügyetlenül előcitálni, miközben egyetlen percre sem hagyta abba a mosolygást.

– Nos – fogott is bele tüstént a mondandójába -, ahogy irodánk a közelmúltban levélben is értesítette önt, atyai nagybátyja, a néhai Bernard Van den broeck hagyatékában szereplő Château de la Meuse ingatlan tulajdonjogának átírásával kapcsolatban váratlanul felmerült…

– Mr. Chaturvedi, már megbocsásson… – vágott közbe ekkor hirtelen ötlettől vezérelve Vernon, akinek szemmel láthatóan nehezére esett, hogy ráhangolódjon a témára. – Vetne egy pillantást esetleg erre a szövegre, ha megkérhetem? – nyújtotta a foszladozó kártyát a meglepett férfi felé.

Az ügyvéd kis tanácstalanság után bólintott, s kabátja belső zsebéből komótosan előhúzta az olvasószemüvegét, majd egy darabig hangosan szuszogva, elmélyülten tanulmányozta a verset. Szája némán mozgott, ahogy olvasott. Amikor végre befejezte, lecsúszott szemüvege fölött sandítva, leplezetlen érdeklődéssel kémlelte Vernon arcát.

– Ez minden bizonnyal egy klasszikus szanszkrit nyelvű śloka latin betűs átírása – mondta aztán. – A stílus és a versmérték alapján azt mondanám, valószínüleg ősi puránikus szöveg…

– És le tudná fordítani? – tért a lényegre mohón Vernon. Sápadt arca most kivételesen egészen élettel telinek tűnt.

– Tisztelettel, Monsieur Van den broeck – kezdte kissé szabadkozva az ügyvéd -, nem szívesen hangolnám le, de én még gyermekkoromban, s mindössze tizenkét évig tanultam szanszkrit nyelvet, és akkor is főként nyelvtant. Szóval a képességeim finoman fogalmazva is igen korlátozottak. Persze, amennyiben megelégszik egy hevenyészett fordítással… – Tudja – folytatta kis hezitálás után -, bár egyetemre már Angliában jártam, azonban Karnátaka államban, egy Bangalore-hoz közel eső apró településen születtem. Alig éltem meg öt nyarat, amikor is apám elvitt a falusi iskolába, ahol jóllehet főként kannada nyelven folyt az oktatás, de az első naptól kezdve tanították nekünk a Védák isteni nyelvét is. Szinte most is magam előtt látom, ahogy a yajñopavitát, a szentelt zsinórt viselve, ünnepélyes arckifejezéssel ismételjük Panditji után a strófákat… – kuncogott Keshab önfeledten, majd mint aki röstelli, hogy így elragadtatta magát, halk torokköszörülés után hirtelen elkomolyodott, s újra a kezében szorongatott viharvert kártyára pillantott.

– Lássuk csak – suttogta -, szóval… itt az áll, hogy a nagy lelkeket örökké megindítják mások gyötrelmei, s ezért önként vállalnak magukra szenvedést… Ez Isten legmagasabb rendű imádata… akhila-ātmanaḥ, az Őseredeti Léleké, aki az élők szívében lakik… 

A két férfi szótlanul nézett egymásra, mialatt a parádés esküvői körmenet végzet-űzte, izgága fregattként sodródott tova idegen, ködborított horizontok felé.

 – Hát igen, egy ponton elkerülhetetlenül visszatalálunk az egyszerű igazságokhoz – tűnődött magában Vernon. – A bonyolult útkereszteződések, kusza vargabetűk után a nyílegyeneshez. De csak ha már megnyugodtunk, mert eljátszottunk minden hangot és kikevertük az összes színt. Ha elmondtuk, amit lehetett, s kifogytunk a zsúfolt metaforákból és a rímekből. Miután megtapsoltak és kerékbe törtek, s már megundorodtunk szánalmas frázisainktól és manírjainktól, s kellően émelygünk állandó, kényszeres modorosságunktól.

Ízléstelen sznobériánkat ekkor levetkőzhetjük – pontosabban az élet szörnyű kínok közepette maga nyúzza le rólunk – s végül megtörten és szemérmesen magunkhoz öleljük a korábban úgy szégyellt és megvetett klisét. Nincs többé se sallang, se sorja, se cafrang, se ciráda.

Amikor így lecsupaszítjuk lelkünket, s megállapodunk valahogy az érett egyszerűszívűség szentségében, akkor az olyan banális kijelentések, mint például a „csak a szeretet számít”, valamiként tartalommal telnek meg, s egyik pillanatról a másikra mély jelentésük lesz. A cséplésből visszamaradt silány pelyva csodálatra méltó módon életesszenciává nemesedik.

A legvégső titok ugyanis nem absztrakt mágia, az emberi szellem számára felfoghatatlan enigma, ami egy megfejthetetlen, nyakatekert titkosírással van kódolva valami betemetett barlangszentély falán. Talán csak egy ártatlan, puritán alapvetés, mely mindvégig ott volt a szemünk előtt, csak nem tudtuk értékelni, mert bonyolult lényünk valami kifürkészhetetlent keresett, ami már olyannyira misztikus, hogy képtelenség józan ésszel kapcsolódni hozzá… 

– Megkérdezhetem, miként jutott ehhez a figyelemreméltó üzenethez? – törte meg végül a csendet az ügyvéd.

– Talán el sem hinné… – felelte Vernon kicsit tétovázva. – Tudom, mennyire képtelenül hangzik, de először egy félhomályban tanyázó kárhozott árny szájából hallottam. Emlékszem, amikor megláttam, nyomban felsajdult bennem a magány, szívemet bizarr levertség szállta meg, s úgy éreztem, a derű örökre elhagyott… Különös, hogy reményt nekem újra mégis ő adott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom önt követni, de azt mindenesetre kijelenthetem, hogy meglehetősen egyedien fogalmaz – nevetett Mr. Chaturvedi. – Hadd mondjak azonban valamit! – folytatta. – Miközben hallgattam önt, eszembe jutott egy bölcsesség, amit még kisgyerekként a gurukulában tanultunk. Több mint két évezreddel ezelőtt egy Chanakya nevű tanító azt mondta, hogy néha még egy méreggel teli kancsóból is nyerhetünk nektárt, egy szemétdombon aranyra bukkanhatunk, kétes hírű családban jó feleségre lelhetünk, és végül – nīcād apy uttamām vidyām – hiteles, hasznos tanítást még egy érinthetetlen, nagyon alacsony rendű embertől is elfogadhatunk.

Vernon szeretettel gondolt a prétára, s magában megfogadta, hogy imádkozni fog érte. Az ügyvéd visszatért az örökösödési ügyek taglalására, de hangja nem igazán jutott el hozzá. Mindössze annyit fogott fel, hogy elhunyt nagybátyja lenyűgöző új otthont hagyott rá, s végre gyökeret verhet valahol.

De már tudta, hogy nem fog. Ideje volt vitorlát bontani…