A praktikum néma mészárlása

“Minden érzelem annyit ér, amennyi áldozatot hajlandóak vagyunk hozni érte.”

(John Galsworthy)

A szeretet természete, hogy meg akar nyilvánulni, mitöbb, szinte megszállottan tör utat magának. Amint valaki lenyűgözött bennünket, megfogan, s az őszinte csodálat által ösztökélve egyre nő, mígnem a mámoros szív elkerülhetetlenül életet ad neki, hogy aztán millió önzetlen tettben manifesztálódva a világot legyőzze, s a szeretett személy lábai elé terítse azt, ekképpen dicsőítve örök hatalmát valamennyiünk felett.

A valódi szeretet tehát nem rejtőzködik passzívan, vagy lappang felfoghatatlanul a szív mélyén, hanem szüntelenül ki akarja fejezni magát. Mert nem önmagáért való. Úgy érvényesíti magát, hogy tárgyának vágyaiért visel hadat fáradhatatlanul, mert csak így válhat igazán bensőségessé, gondoskodó-védelmezővé, végül teljesen önátadóvá.

Talán sokszor mondjuk ki, mindössze egyetlen szóba sűrítve, amit érezni vélünk, de ha tetteink nem igazolják, szeretetünk vajon mennyire lehet mély? Mert ha valóban ott van, megmutatkozik. S ha nem mutatkozik meg, vajon ott van-e? Ha nem állunk készen odaadni az életünket, van-e jogunk a szánkra venni? Mert félő, így silányítjuk üres szólammá az egyetlen kincsünket ebben a fagyos világegyetemben, hanyagul törve pálcát ezzel felszínes érzelmi életünk utolsó, nyomorúságos maradványai fölött. Mélyen átélt, odaadó tettekkel kellene képesítésre, felhatalmazásra, integritásra szert tennünk, hogy egyáltalán kimondhassuk. Máskülönben mi is bűnrészessé válunk abban, hogy érzelmektől fűtött kinyilatkoztatásaink lassan teljesen hétköznapivá súlytalanodnak. Bár köszönés gyanánt talán még akkor is használhatjuk, hasonlóan ahhoz, ahogy valaki egy találkozás során, futólag odaveti nekünk: „Hogy vagy?” Teljesen nyilvánvaló, hogy a jól kitapintható közöny meggátolja, hogy bárminemű figyelmet vagy időt is áldozzon válaszunkra, így hát, választás híján, még ha tegnap is volt az apokalipszis, csak annyit motyogunk magunk elé zavartan mosolyogva: „Jól…”

Mindemellett a másik véglet sem szebb. Tragikus, ha a szív már kikopott egy kapcsolatból, s mi, a már jól begyakorolt módszerünkkel, valódi figyelmünket rég megvonva, halott tetteinkkel, mechanikusan tartjuk életben, akár egy lelketlen lélegeztetőgép a hosszú ideje kómában fekvő beteget. És bár szégyenkezünk magunk előtt is, de már sejtjük, hogy idővel azt is le fogjuk kapcsolni. Mint amikor gyűlöljük a munkát, amit elvárnak tőlünk, de testünk gépiesen megteszi, amit kell, mialatt megpróbáljuk elménket kimenekíteni a deprimáló körülményből. Zenét vagy hangoskönyvet hallgatunk, mert amint egy-egy színes ábrándban találunk átmeneti menedékre, opálos szemeink nem látják többé a tolerálhatatlanul kínos valóságot…

A Védák ősi könyvei úgy tarják, lemondás nélkül nem érhetünk el eredményt. Csakhogy áldozatot hozni, úgy tűnik, nem praktikus többé. A modern élet egyszerűen nem engedi. A marketing, tervezőasztalain precízen megkonstruált ígéreteivel, szégyenteljesen produktív módon győzköd bennünket, hogy nem is szükségszerű. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy ebben akarunk hinni, mert végtelen elfoglaltságunk dacára is megdönthetetlenül regnáló szellemi tespedtségünk már fösvényen méri valóban csekélyke szabadidőnket, melyet így már csak a sóváran kívánt személyes kényelembe, vagy az oly édesen önző mentális tétlenségbe marad erőnk befektetni. Egyszóval túl sok a teher, fel kell szabadítani magunkat a nyomás alól. Gépesítjük magánéletünket, őszinte kívánságainkat pedig automata imamalmok továbbítják az égbe. Lefogyhatunk önkontroll és mozgás nélkül, vagy bármit megtanulhatunk koncentráció és fizikai erőfeszítés nélkül. Miért pont a szeretet lenne kivétel? Az ember szinte már hallja is a szlogent: “Szeressen szeretet nélkül! Valóban fájdalommentes!”

Szeretetteljes kapcsolatokat azonban megfelelően működtetni csak inspiráltan, őszinte lelkesedéssel átszőtt áldozattal lehet. S ez sok önzetlenséget kíván. Így amikor igazán adni akarunk, aprólékosan készítünk elő, körültekintően állítunk össze, gondoskodunk a részletekről, s azok valamennyi finoman cizellált eleméről, hogy ezáltal teremtsünk szeretetünknek megannyi parányi zugot, amibe beköltözhet, miközben mindvégig tudatában vagyunk kiért is tesszük mindezt. Ennek okán lehet csak valóságos és igaz, hisz egyidejűleg valósul meg az elme, a szavak és a tettek szintjén.

Szóval, a szeretet nagyon munkás, nekünk pedig már se időnk, se energiánk. Szomorú, hogy nem praktikus. Gyakorlatiasnak kell lennünk. Minek a sok hűhó, ha van levespor is? Minek lehozni azt a sok csillagot, ha műanyagból is kapható? Miért nem elég, ha csak kimondjuk? Hisz a szeretet végsősoron csak egy érzelem, nem?

Hát nem…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.