Széljegyzet az ego elutasításának abszurditásáról

Az ember jóformán lépten-nyomon, szinte már zavarba ejtő módon, ugyanabba a széles körben elterjedt filozófiai felfogásba botlik, mely azt hirdeti, hogy az élőlény spirituális fejlődése során elkerülhetetlenül meghaladja és felszámolja az egót, a személyiséget, így felébred, megvilágosodottá válik, mert megvalósítja, hogy minden egy.

Azonban, az egót nem lehet csak úgy önkényesen eldobni, mert az nem más, mint maga az élőlény, vagyis az ego azonos az önvalóval. Más szóval, a lélek (jivatma) eredetileg nem egy üres, autonóm objektum, ami csupán hordozza az egót, vagyis az éntudatot átmenetileg. A tapasztaló, önfelfogó, azaz saját létezésével tisztában levő individualitás ugyanis ekvivalens az élő lélekkel, így az semmilyen módon nem idegeníthető el tőle, mintha csak egy halott, de értékes kagylóhéjat hasznosítanánk azáltal, hogy kiszárítjuk. Ha egy objektumot megfosztanánk attribútumaitól, azaz kiiktatnánk meghatározó jellemzőit, azzal végzetesen elhatárolnánk lényegétől, alaptermészetétől (dharma-jától), s akkor megszűnne az lenni, ami. Vagy konkrétan megszűnne ”lenni”. 

Az ego felszámolása ezért, magának a léleknek a felszámolása lenne, vagyis a felfogni és feldolgozni képes tudatosság elveszejtésével maga a lélek veszne el. A lelket azonban nem lehet megsemmisíteni, mert soha nem hal meg (na mriyate), megszületetlen (ajah), örökkévaló (nityah), és mindig létező (sasvatah). A fizikai test pusztulása esetén is következetesen, minden esetben fennmarad (na hanyate hanyamane sarire). Szóval, ha a lélek elpusztíthatatlan, akkor az ego is elpusztíthatatlan, s akkor az azt szervesen felépítő kognitív (gondolkodó), affektív (érző) és konatív (döntéshozó) funkciók is elpusztíthatatlanok.

Ennek az az oka, hogy az egyéni önvaló e három minősége közvetlenül, mint forrástól, az Eredeti Személytől (adi-purusa) származik, aki az eredeti tudó (jnata), érző (bhokta) és cselekvő (karta). „Kezdetben egyedül Én léteztem.” (purvam evaham ihasam) – jelenti ki a sruti-ban. Ezért ez az Adi-purusa egyúttal az őseredeti örömkereső, illetve élvező is, azaz a transzcendentális relációk, hangulatok, ízek kifogyhatatlan tárháza (rasah vai sah). Így hát, a létezés kizárólagos értelme, vagyis az egymástól jól elhatárolható tudatok közötti intenzív, természetes kémia által inspirált szeretetteljes interakciók előidézése érdekében úgy döntött; „Sokká válok.” (tad aiksata bahu syam). Ekképpen, végérvényesen elkülönülő, azonban a rasa-ra fogékony, s a vonzó isteni attribútumokra szélsőségesen kiélezett, kifinomult érzékekkel és tudattal rendelkező, alárendelt leszármazottakat nyilvánított meg korlátlanul. Szóval, a lélek eredeti természete, hogy transzcendentális egyéni azonossága, személyisége van. Enélkül léte, s maga a szeretet fogalma is, diszfunkcionális és értelmezhetetlen lenne. A tudat nélküli önvaló koncepciója ezért egy feloldhatatlan paradoxon, abszolút nonszensz. Valójában az életen kívül nincs más létező, s az élet tudatot jelent, a tudat pedig szeretetet.

A félreértés, részben abból származik, hogy az egót és a hamis egót (ahamkara), azaz a transzcendentális és az materiális tudatot sokan összetévesztik egymással.

Tehát, meghaladni egyedül az egoizmust kell, azt a lélekbénító tudatlanságot, melynek rétegei befedik az eredeti tudat tiszta fényét. Ezen áthatolhatatlannak tűnő burkolatok közül az első a düh (tamisra), a második az az illúzió, amikor valaki a halálról vakon azt gondolja, hogy utána mindennek vége (andha-tamisra), a következő, amikor valaki mit sem tud a szellemi lélekről (tamas), a negyedik, amikor valaki abban a tudatban él, hogy a test minden (moha), s végül az utolsó burok, a tébolyult sóvárgás az anyagi élvezet után (maha-moha).

Természetesen, mindettől függetlenül, a személytelen felszabadulás még mindig egy releváns opció az odaadás ösvényét (bhakti) elutasítók számára, azonban fontos tisztázni, hogy a szó szoros értelmében, még ők sem szabadulhatnak meg a tudatuktól, mert az lehetetlen. Akármilyen imperszonális üdvözülésre (kaivalya, sayujya-mukti, brahmajyoti, nirvana etc.) is áhítozik valaki, az eggyé válás, a létkihúnyás, vagy a belemerülés tetszetős fogalmai mögött valójában csak egy átmeneti, ám totális mértékű befedődés rejlik, mely olyan, akár egy hosszan elhúzódó, mély, álomtalan alvás vagy öntudatlan, ájult állapot. Ez valójában, a túlértékelt és átesztétizált nemlétezés-élmény illuzórikus ”megtapasztalása”, azon érezni nem akaró, megfáradt lelkek számára, akik a cselekvésből ideiglenesen kiábrándultak. Mindenesetre, valamennyire ellentmondásosnak tűnik a spirituális eszméletvesztés sötétségébe zuhanást felébredésnek vagy megvilágosodásnak titulálni.

Ez a passzív stádium vitathatatlanul, teljesen mentes a három féle szenvedéstől (klesa), de mivel a stagnáló, tétlen érzéketlenség idegen a szellemi lélek alaptermészetétől, idővel vissza kell lépnie belőle a cselekvés szintjére. A védikus források szerint a személytelen felszabadulás, mint amilyen a brahman-ba merülés, tartson bármilyen hosszú ideig is, mindig átmeneti. Jó példa erre az alvás, mint jelenség. Talán volt már, hogy úgy éreztük, teljesen kiégettek bennünket a nap folyamán, s estére már nem is akartunk semmi mást, csak azonnal megszabadulni minden elviselhetetlenül nyomasztó dologtól azáltal, hogy a lehető leggyorsabban elalszunk. Azonban, hiába menekülünk a tudatlanság gondtalan menedéke által felkínált instant felejtésbe, nem tarthatjuk azt fent a végtelenségig, mert sajátos beállítottságunk miatt, egyszer fel akarunk majd ébredni, hogy újra tevékenyek legyünk, s reményekkel telve, felkutathassuk a boldogságot.

Megfigyelésem szerint, bizonyos esetekben, néhányan azért választják a személytelen felszabadulás koncepcióját, mert irtóznak a hierarchiától, s spiritualitásukat anélkül akarják megélni, hogy alárendeltként vagy meghódolt követőként pozícionálnák benne magukat. Azonban, mind a kozmikus-materiális, mind a transzcendentális régió nyilvánvalóan e szisztéma szerint funkcionál, amit jól tükröz a világi közigazgatás összetett intézményi struktúrája és a különböző, hiteles szellemi áramlatok és vallások lelki elöljárókkal teli mentori, illetve guru rendszere. Általánosságban a spirituális iskolák elsőként az alázatosság erényének elsajátítását javasolják, mely tudatállapot előkészíti és alkalmassá teszi az aspiránst a lelki igazságok befogadására, s ez, kétségtelenül az egoizmus megkerülhetetlen feladásával, azaz engedelmességgel, együttműködő követéssel jár. Csakhogy van olyan, aki ezt inkább elkerülné. Ehhez praktikusnak tűnik egy olyan filozófiai irányzat, mely a legvégső, transzcendentális azonosság, vagyis a differenciálatlan egység megvalósítását propagálja, ami konkrétan azt jelenti, hogy mindenki Isten, vagyis egy azonnali, merész ugrás a hierarchia csúcsára. Szóval az alany, egoizmusa megkímélésének érdekében, inkább teoretikusan feláldozza az egót, míg a másik folyamat az egóért (a szeretetért) feláldozza az egoizmust.

Érdekes további ellentmondás, hogy ezek a karakterek aztán a sok egyenlő között, áhitat övezte, tekintélyes vezetővé, guruvá avanzsálnak, mely pozíciót aztán képtelenek elengedni. A személytelenséget kultiváló, számos spekulatív ezoterikus irányzaton túl, a patinásabb, klasszikus monista, advaita vedanta, mayavada iskolák elkötelezettjei szintén követnek gurukat, de csak amíg egyenlővé nem válnak velük, vagy meg nem haladják őket. Végül is, ha már Isten lettél, mi értelme megalázkodni.

Ugyanakkor, sok valóban kiváló jellemű, lágyszívű monista és buddhista kötődésű embert látni, aki szomjazza a szeretetet, s mindig kész azt nagylelkűen másoknak ajándékozni. Rossz belegondolni, mi lesz ezzel a pótolhatatlan kinccsel, ha elérik végső lelki céljaikat…

 

  1. Kedves Krommer ,az írásod zseniális,folytasd!!
    Szolgáld e kivételes írói képességgel,az igaz lelki tudásra szomjazókat.
    Tiszteletteljes üdvözlettel,
    Navakisora dás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.