Szaturnusz triász

„Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,
vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala.”

(Paul Verlaine: Mivelhogy nő a fény)


1. A futár rejtélyes eltűnése a Sandy Lane-en


A futár sietősen szedte a lépcsőket felfelé az agg viktoriánus ház bohém abszintzöldre pingált, ormótlan kétszárnyú ajtajáig, mely a makacsul pergő lakkozásból ítélve nem állhatta a rigolyás szelek nyirkos csapkodását, s melyen színehagyott felirat adta tudtul, hogy a háziak nem látják szívesen a hívatlan vendégeket. Ennek ellenére rezignáltan megrángatta a jobb oldalon lengedező girbegurba drótot, s valahol belül, tompán megkondult egy avítt bronzharang. Fojtott kutyaugatás, ajtócsapkodás, csoszogás, majd kattant a régi retesz, s a futár sietve átnyújtotta az utolsó csomagot. Ahogy a súlyos ajtószárny döngve becsapódott előtte, rögvest sarkon fordult, s már sebesen futott volna lefelé a lépcsőn, amikor is megcsúszott, s hiába kapott tétován egy képzeletbeli korlát irányába, végül egyensúlyát vesztve, úgy félemeletnyi magasságból a ház előtti fűre zuhant.

A futár az oldalán feküdt, s a teste az ütéstől sokkot kaphatott, mert rémülten konstatálta, hogy képtelen levegőt venni. Az a röpke, széthasadt pillanat, bensőjében azonnal az agónia millenniumává tágult, s hirtelen kívülről kezdte látni magát, ahogy összegörnyedve, nyáladzva fuldoklott, s ezt egyszerre találta szánalmasnak és komikusnak. Amikor hevesen köhögve újra levegőhöz jutott, óvatosan a hátára gördült, s ekkor úgy érezte mintha lándzsával szúrták volna oldalba, szóval néhány bordáját is elkönyvelte veszteségként.

Ahogy elnyúló, sötét árnyékként hevert a deres fűben mozdulatlanul, valahogy megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést érzett. Megadóan ölelte magához ezt a bizarr idillt, s eltűnődött kétes tehetségén, miként képes rendre alkalmi menedékre lelni a zűrzavarban, meghúzódni a háborgó káosz egy félreeső zugában, értőn idézve szelíd hont romból vagy komor ispotályból.

Az előbújó hold ezüst kabátot adott a régi házra, s valaki már felszerelte szemközt a karácsonyi világítást, mely a kiégett kandelláberek között, bátorítóan pislákolt az utca túloldaláról. Ekkor felfigyelt rá, hogy elméjének egy távoli szegletéből egy zongora hangja árad halkan, valószínűleg azért, mert nemrég vagy százszor meghallgatta a kocsiban.

Ez a Table for Two – gondolta, s cseppet elmosolyodott.

Fülében a zenével a csillagtalan eget fürkészte, lehelete halványan gomolygott a lágy hóesésben. Egyedül volt, egy lélek sem járt aznap este a Sandy Lane-en. Az volt az érzése, mintha csak hipnotikus, eszelős ámokfutásból ébredt volna, miután váratlanul megtorpanva, az elhagyatott utca irracionális csendje és mozdulatlansága foglyul ejtette.

Hát megtörtént, amitől titkon tartott, hogy egyszer csak kettesben reked önmagával. Mi lesz, ha majd még éreznie is kell? Ez eddig minden olyan jól működött. Nap mint nap, rögvest ébredés után, zenéből, hangoskönyvekből, érdektelen diskurzusokból, kiábrándító fimekből és kényszeres pótcselekvésekből álló lármás, rivalló homlokzat mögé préselte hallgatag, sínylődő lelkét, betöltve minden űrt, betömve minden rést, s így a tagadás tátott pofával úszó, örökmozgó cápájává lett, mely ha megáll, talán megfullad, elsüllyed. Mégis, valahogy jó ideje idegenkedve, értetlenül tekintett színlelt pszeudo-életére…

A futár még egy darabig tanácstalanul meresztette a szemét a fűben csillogó telefonja és szétszóródott holmija irányába, míg végül egy legutolsó, belenyugvó pillantást vetett léket kapott illúziója gyorsan merülő, málló korpuszára, majd egy futó fintorral újra az égre nézett. Kényszeredetten és kínkeservesen horgonyzott le a jelenben, de ha nem mozdult, különösebb fájdalmai nem voltak.

Ekkor pillantotta meg a lábai előtt felsejlő, derengő alakot. Amennyire ki tudta venni, egy öt-hat éves forma fiúcska volt, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha ténylegesen a fűben állt volna. Az áttetsző jelenség nem volt igazán életszerű, inkább olyannak tűnt, mint egy útszéli, kontakthibás neonreklám, melyre egy múlt századi, monokróm képeslapot nyomtattak. Karjai fesztelenül csüngtek teste mellett, két tenyere azonban kifordítva a futár felé nézett. Homlokráncolva mondott valamit, mert jól láthatóan mozgott a szája, de akár egy némafilmben, egy hang sem volt hallható. Arca szinte esdeklő volt, szemei mélabús csillagok, haja izgága madárraj, bőre hóharmat. Összességében nem nyújtott ijesztő látványt, inkább nosztalgiát és melankóliát árasztott.

A férfi hirtelen felismerte az arcot, a kis pántos farmernadrágot az elnagyolt, hímzett B-vel, s zsigeri, pusztító harag lobbant benne. Magából kikelve, feldúltan próbált felülni, de a nyilalló fájdalom miatt, végül csak eltorzult arccal, tehetetlenül hanyatlott vissza a fűbe.

– Gusztustalan szörnyeteg, takarodj vissza a mocsárba! – hörögte sípoló tüdővel, amit rögtön meg is bánt, mert ez az élmény már a fájdalomküszöbét súrolta. Ettől egy kicsit kijózanodott, s gyanítani kezdte, hogy valaki vagy valami azt várja tőle, végre maradjon nyugton és hallgasson. Behunyta a szemét, s amennyire csak tudott, megpróbált ellazulni. Kisvártatva, mintha csak egy csermelyben nyugvó jókora terméskő alól szűrődne, egy vékonyka gyermekhang alig kivehető foszlányaira lett figyelmes.

– Kérlek… Én már nem bírom ezt így tovább…

A futár érezte, lelke megcsúszik, s újfent zuhanni kezd. Ez volt aznap a második trauma, s az elméje sokkot kaphatott, mert teljes ellenállása összeomlott, ahogy nagyon mélyen földet érve, utálkozva felköhögte mérgező, acsarkodó tébolyát. Azután, érzéketlenné dermedt arcán szeszélyes, hűvös patakok eredtek, majd a szívében magához ölelte a gyermeket.

Benjamin óvatosan az oldalára fordult, s jobb karjával lassan feltolta magát ülő helyzetbe. Ebben a pillanatban felgyulladtak a fények az ablakokban, s a háziak rontottak ki riadtan azzal, hogy egy hatalmas puffanást hallottak. Ben megnyugtatta őket, hogy minden rendben, majd kicsit még kábán, de azért hősiesen elvonszolta magát a kocsijáig.

Miután Benjamin autójának vörös lámpáit elnyelte a sötétség, a Sandy Lane újra magányos, misztikus csöndbe burkolózott, s rigolyás, nyirkos szelei tovább görgették a papírzacskókat, némi szemetet, s egy eltévelyedett élet hátrahagyott és haszontalan maradványait…


2. Éclipse solaire


Anatole végül teljesen lehiggadva, mozdulatlanul ült műteremmé alakított, leamortizált manzárdszobájában, az előtte tornyosuló, méretes vászon előtt, amin még meg sem száradt a festék. Nem messze tőle, a fal mellett, egy valaha jobb napokat látott, kerti dióból készült, neobarokk komód állt, terpentinszesztől foltos tetején egy aranyozott, csorba kínai csészével, melybe még úgy három napja száradt bele a kávé. A porcelán, néhány további színes üvegcse, a gondosan felcsavart tubusok és beáztatott ecsetek mellett állt a festő vadonatúj, hitelre vásárolt Decca 33 típusú, felhúzós, art deco gramofonja, amely jelenleg csak halkan kattogott egy lejárt lemezen, ami jóformán egész éjjel szólt.

Ekkor, az augusztus eleji, kora reggeli napfény szinte előzmények nélkül zúdult be az ablakrácson, s a megfakult, masszív brokát függönyök közé vetett éles, kavargó-csillámló porsugarak szinte kettéhasították Anatole összegyűrt arcát, aki végül megmozdult, s hunyorogva simított végig festékes szakállán.

Döbbenten, vagy még inkább borzadva nézett végig nappali fényben kopott, kallódó kanavászra kent, zilált alkotásán, majd migrénjével hadakozva, csikorgó elmével próbálta felidézni, mily lidércnyomás torkolhatott e baljós végkifejletbe.

Előző nap, noha viszonylag korán felriadt, még órákig nem tudott kikászálódni az ágyból. Elcsigázottnak, végtelenül kimerültnek érezte magát, szemei égtek, s jóllehet kellemes volt csukva tartania őket, gyötrő szorongása miatt mégsem jött álom többé a szemére. Adósságai nyomasztották, szégyellte, hogy vagy három hónapja nem fizetett lakbért az örökké kedélyes Monsieur Dumarché-nak, a vele amúgy rendre indokolatlanul elnéző háziúrnak. Januárban adott el utoljára festményt, egy valóban jól sikerült, kisméretű gouache-t, s azóta nem volt egyetlen megrendelése sem. De az igazi csapás valójában az volt, hogy Élodie látni sem akarta többé, s joggal. Nem tudta hibáztatni a nőt, egyszerűen csak ráunt a kilátástalanságra. Anatole megalázottnak és kiábrándultnak érezte magát, s bár még küzdött az apátia ellen, egy ideje nem érzett rá különösebb indíttatást, hogy ecsetet vegyen a kezébe.

Az egész napos terméketlen nyűglődés, ide-oda hányódás és a „minden-sarokban-olvasok-kicsit” kálvária után, késő délután végül meghallotta a több száz éves nyikorgó tölgylépcsőkön a lenti lakó, a közel kilencven éves Madame Beauville komótos, csoszogó lépteit, majd csakhamar, egy röpke tanácstalan, néma ácsorgást követően, a postája zubogni kezdett befelé a levélrésen keresztül. Anatole, miközben a zárt ajtón keresztül fennhangon hálálkodott az idős hölgynek, vadul a zuhatagra vetette magát, de mohó szemei a fizetési felszólításokat hanyagul ignorálva, mindössze egyetlen levelet fürkésztek, azt a bizonyosat Marseille-ből. Egy régi barátja, Guillaume ugyanis, jópár héttel ezelőtt felajánlotta, hogy elrendez Anatole-nak egy kiállítást egy viszonylag jónevű marseille-i galériában, ahol kapcsolatai voltak, s emellett még azt is hozzátette, hogy meghívná a megnyitóra néhány prominens ismerősét, köztük pár potenciális vevőt és mecénást is. A festő, mint egy kétségbeesett fuldokló, utolsó szalmaszálként kapaszkodott ebbe az ígéretbe, s így idegesen kapkodva, remegő kézzel szaggatta fel a borítékot, amikor végre megtalálta.

Azonban nem érkeztek jó hírek. Guillaume nem járt sikerrel, a levélben őszintén sajnálkozott, s próbálta vigasztalni Anatole-t, hogy majd a következő szezonban, meg hogy akkor már biztosan.

Anatole egészen elsápadt, kifejezéstelen viaszarccal lassan leeresztette karját a levéllel, s hideg, élettelen tekintettel meredt a távolba, keresztül a tömör terméskő falon a közeli kikötő irányába, ahol a verőfényben rostokoló vitorlások kusza árbócerdeje, mint valami hátrahagyott, pilumjait rázó, dühös légionárius centuria, védelmezte a partot.

Ekkor a lényét mardosó keserűség oly kényszerítő zabolátlansággal szakadt fel lelkéből, hogy a magasztos Síva nyomdokán, őrjöngve járta el saját Rudra-tándaváját, mely az addig elfojtott harag felszabadításának, s az emberi szívben menedéket kereső gonosz megsemmisítésének féktelen tánca, s egyszersmind a szellemi újjászületést közvetlenül megelőző, elkerülhetetlen pusztítás szakrális aktusa.

Miután egy darabig magából kikelve, üvöltve rombolt a műteremben, a hatalmas ablakok előtt álló írószekreteréhez lépett, s a kezében tartott réz gyertyatartóval szilánkokra zúzott egy gyönyörű, antik, fekete márvány Brocot et Delettrez órát, mely a holdfázisokat is mutatta. Ezt az órát Anatole különösen szerette, még pár éve Párizsban vásárolta, s kétség kívül legértékesebb tulajdona volt. Mindenesetre most, hogy a hajlíthatatlan Idővel, mely oly régóta bánt vele méltánytalanul, ily frappánsan leszámolt, némi elégtétellel töltötte el. Ingujjával megtörölte verejtékben úszó arcát, majd a gyertyatartót elhajítva, feje fölé emelte a Decca 33-ast is, amikor váratlanul meggondolta magát. A gramofont óvatosan visszahelyezte a komódra, s kis keresgélés után feltette rá az egyetlen épen megmaradt lemezét. Maurice Ravel: Sérénade grotesque – olvasta a borítón. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen is van neki, de mivel amúgy sem volt választása, végül csak vállat vont, s jól megtekerte a kurblit.

A festő úgy érezte, az inspiráció ismerős, lázas türelmetlensége visszatért belé, hogy valami forrongva készül kitörni belőle, s hogy ez most nem egy ráérős, bágyadt ábrándozás lesz, inkább egy beindult, kínkeserves szülés. Így hát iparkodva felállította felborult festőállványát, s mivel nem volt több üres lenvászna, a falnak támasztott régebbi festményei közül találomra felkapott egy jó nagyot, s azt szerelte fel. Ezután ütközésig csavarta a potmétert a Deccán, s mint egy megszállott, eszelős alkimista, időnként magában motyogva, órákig csak a festékeket kevergette. Amikor többé-kevésbé ezzel is megvolt, anélkül, hogy a használt, porlepte vásznon bármilyen előkészületet is tett volna, megragadott egy kis festő spaklit, s azon nyomban el is kezdte felhányni rá őket. Vércsevöröst és varjúfeketét, arzénsárgát és méregzöldet, bronzot és égetett umbrát, ezüstőszt és higanyszürkét, hússzínt és lárvafehéret. A festményen lassanként testet öltő, hanyatlást és émelyítő bomlást árasztó árnyalak domináns színe a caput mortuum, azaz a bíborlila lett. Ez a kifejezés az alkímiában eredetileg értéktelen maradványt jelent, s egy stilizált halálfejjel jelölik. Így a festő tébolyult révülete hajnalig életre kínlódta e némán is arrogáns rémet, melynek két hipnotikus, parázsló szeme uralta a kompozíciót, s majd kiégette a régi vásznat.

Szóval, Anatole most ott ült a romos szoba közepén, s noha nem állhatta teremtménye tekintetét, varázslatos megkönnyebbülést érzett. Látta maga körül a pusztítást és a szörnyet, de megértette, hogy ennyi volt. Különös, mély nyugalom szállta meg, mint a magányos katonát, aki egyedül maradt a lövészárokban bajtársak és utánpótlás nélkül, s már rég kilőtte az utolsó töltényt, felbontotta az utolsó konzervet, s most csak békésen üldögélve, sztoikusan szemléli az enyészetet és vár.

Eközben váratlanul eszébe jutott, amit a múlt héten olvasott, amikor biciklijével legutóbb legurult a városka egyetlen antikváriumába, ahol egyébként gyakran és szívesen időzött. Egy belga akadémikus és világutazó, bizonyos Dehousse, indiai kalandozásairól szóló, meglehetősen viharvert könyve akadt a kezébe. Földbe gyökerezett lábbal, lenyűgözve falta az oldalakat vagy két órán keresztül, s most valahogy még Mademoiselle Lagrange egyre gyakoribbá váló, rosszalló pillantásai sem feszélyezték annyira. Dehousse beszámolt egy igen figyelemreméltó rítusról, amit a jámbor hinduk minden évben elvégeznek. Egy holdnaptár szerint megállapított időpontban elkészítik az archaikus idők mitikus, tízfejű démonának, Lankapati Rávanának a bábuját, majd hasonlóan ahhoz, ahogy a mandirjaikban az oltáriszentség beavatásánál is teszik, tenyerüket a szívére helyezve életre hívják. Kinyújtott karjuk így egyfajta misztikus híddá változik, melyen keresztül szívükből minden nemkívánatos, mérgező kedvezőtlenség a bábu szívébe áramlik, megidézve ezzel a démont, akit aztán énekelve porig égetnek.

Anatole immár pontosan tudta mit kell tennie. Felkapott egy üveg hígítót, s döngve levonszolta a lépcsőn a képet, majd a szürke kőfalakkal övezett hátsókertben óvatosan átvágott Madame Beauville rózsái között. Leghátul aztán egy utolsó, viszolygó pillantást vetett falhoz támasztott, rettentő művére, majd – biztos ami biztos – az összes hígítót ráöntötte. Gyufa sercent, s a narancs lángok mohón falni kezdték a lidércet. Anatole nem ismert egyetlen hindu imát sem, úgyhogy, jobb híján elszavalta Baudelaire Az ellenség című költeményét.

Amikor vége volt, házicipője orrával gondosan átvizsgálta a hamut, majd elégedetten sarkon fordult, s a hűvös lépcsőházon keresztül kilépett a napfényben úszó Rue des Écoles-ra. Széles mosollyal intett a szemközti pékség ajtajában cigarettaszünetet tartó, piros-pöttyös ruhában pompázó Angèle-nek, majd, miután behunyt szemmel mélyet szippantott a forró, fűszeres levegőből, könnyű léptekkel, szinte a macskakő felett lebegve, útnak indult lefelé a part irányába, hogy hosszú idő után, újra megünnepelje és magához ölelje a Napot, a Szelet, a golfe du Lion-t, magát az Életet…


3. Lépcső és madártoll


Ethan De Luca súlyos késésben volt, így a dugóban veszteglő taxit sorsára hagyva, hevesen átviharzott a tizennegyedik utcába, ahol egy éles kanyart véve, a patinás, antikzöld lámpavasak között lezúdult a földalatti lépcsőjén, hogy mihamarább elérje a Broadway-Hetedik sugárút vonalat.

Félúton járhatott, amikor megpillantott egy, a lépcsőket felfelé hármasával szedő, túlméretezett indigó overallt viselő nőt, aki szemébe húzott kék-narancs Mets sapkája alól egy röpke, de oly elbűvölő mosollyal ajándékozta meg, hogy teljesen kizökkent ámokfutásából, majd a hátán hevesen ide-oda csapkodó szalma hajfonattal távolodó jelenség után fordult, s addig kísérte a szemével, amíg az el nem tűnt a lépcső tetején.

Amint ott, makulátlan gyapjú felöltőjében, esernyője bambusz fogantyúját szorongatva tétován rostokolt, s zavartan bámult felfelé a lépcsőlejáratból, hirtelen különös illatra lett figyelmes. Nem is annyira egyetlen illat volt ez, mint inkább illatok figyelemért küzdő, egymást rendre túlharsogó, pulzáló szinergiája. A naptej illata egy ’82-es Long Island-i iskolai kirándulásról, dohos levendula auntie Luisa bronxi lakásának kincseket rejtő gardróbjából, fenyőtű, narancshéj és leégett csillagszóró egy hajdanvolt, zsúfolt karácsonyéjszakáról, pézsma és garam masala egy Lower East Side-i hindu templomból, Sophie, a szomszéd lány lépcsőházban is terjengő, mindent átható Sotto Voce parfümje és így tovább, szakadatlanul.

Ekkor a nosztalgia oly keserédes indulattal zubogott föl benne, hogy szinte beleszédült, s a letűnt boldogság ásatag relikviái, ébredő gyöngyház árnyakként másztak elő egy komor sírboltból, mely valaha szív volt. Ahogy még mindig felfelé meredt, tágra nyílt, fénytelen szemeiben lusta, szürke felhők úsztak, de belül kristály tavakként verték vissza a sebesen pergő képeket. Kiszáradt lénye úgy szívta magába ellenállhatatlanul az egykori idill felvillanó, élénk színű maradványait, mint a végeláthatatlan, mindent elemésztő nyári aszálytól repedezetté szikkadt bangladesi föld az ég áldását a monszun első napján. Eközben hirtelen, a lépcső fölött derengő darabka őszi ég lángoló, bíbor alkonyattá lobbant, s Ethan eltűnődött, vajon, mikor hagyta abba a kapálózást, fulladt bele az öngyűlöletbe, s kezdett hígítatlan magányt belélegezni?

– Mi lesz, nem mész utána? – kuncogott valaki a közvetlen közelében.

A férfi ekkor vette észre, hogy mindössze néhány lépésre tőle, egy aprócska hajléktalan asszony ül a lépcsőn, egy némiképp mamlasz, csipás szemű, de amúgy illedelmesen ücsörgő keverék kölyökkutya társaságában. A nőnek ázsiai vonásai voltak, szürke, összetapadt fürtjei cserzett arcába lógtak, s kezében horpadt bádogbögrét, egy nagy barna kartont és egy madzagot tartott, ami pórázként funkcionált. Ethan nem emlékezett rá, hogy látott volna valaha is ennyire fekete körmöket, s ami azt illeti, széles mosolya miatt, borzadva nézte a fogait is. Azonban mélyen ülő, világos szemei kifejezőek, élettel teliek voltak, tündöklő csillagként ragyogtak arcának éjszakai égboltján.

– Akkor, nem mész le sem, meggondoltad magad? – kérdezte oldalra hajtott fejjel, immár elkomolyodva, miután nehézkesen feltápászkodott.

Ethan nem tudta, mit mondjon, moccanni sem tudott a lépcsőfokról. Tisztán érezte a lelki paralízis talpából alábukó, elfajzott gyökereinek roppant burjánzását, ahogy sebesen kúszva behálózzák és átölelik az alant nyüzsgő-morajló metró alagutakat, a szennyes csatornákat, betemetett, ősi tárnákat és sírokat, lassan teljesen meghódítva a vaksötét mélységet. Ekkor, a jól ismert félelemmel kellően leföldelve, masszívan bekötve a megszokott, statikus szorongás delejes hálózatába, egy pillanatra átfutott az elméjén, hogy jól van ez így, talán itt is maradhatna.

– Nem fogsz tudni itt maradni – mondta váratlanul a nő kedves, de azért ellentmondást nem tűrő hangon. – Fel vagy le, de előbb-utóbb menned kell.

Ethan döbbenten nézte a lépcső lassan szétomló, lomhán bugyogó textúrájába süllyedő lábait, s magában, neheztelő, terjedelmes mentegetőzésbe fogott arról, hogy nincs igazán hová menni, meg hogy, amúgy sem vár rá senki.

– Te madártoll-szindrómás vagy, drága gyermekem – ráncolta a homlokát az idős asszony, s egy darabig átható tekintettel méregette a férfit. – Tudod, bárkivel megeshet, lett légyen mégoly önelégült és fennhéjázó is annak előtte, hogy az egyre záporozó sorscsapások okán, egyszer csak olyannyira elveszíti a kontrollt élete folyása felett, hogy lelki erejének és önbecsülésének szinte nyoma sem marad, s egyszerűen úgy érzi, képtelen még egy kudarcot vagy szégyenteljes bukást megkockáztatni. Ez a szánalomra méltó, tehetetlen megfélemlítettség állapot, ez az örökkön éber, rettegő készenlét valójában nem más, mint a feltételezett utolsó toll kórosan állandósuló, paranoid kerülgetése. Ismered, fiam, a közmondást a madártollról, melytől beszakad egy ló háta? Nos, ha lelked már eleve kínlódva roskadozik egy kritikus teher alatt, kétségkívül joggal félheted, hogy a töréspontot elérve, mindössze egyetlen leheletnyi megalázó csalódás is jóvátehetetlen, fatális szellemi összeomlásba torkollik. De tudd meg, fiú, noha nagy szükséged volt erre a gyógyító kétségbeesésre, már szabadulnod kell a kolonctól. Vedd észre, s kapaszkodj a nem várt szépség minden apró szilánkjába, melyet most alamizsnaként vet neked a sors, s kapd fel koldusként mohón még az utcakőről is…

Ethan, csapdában sínylődő, elkínzott prédaként, segélykérőn, szinte esdeklőn nézett a hitvány rongyokat viselő, kis termetű asszonyra, aki ekkor így szólt:

– Ne aggódj, segítek neked. Milyen volt az a mosoly, fel tudnád nekem idézni?

A férfi megadóan behunyta szemeit, s amennyire csak tőle tellett, megpróbált ellazulni, majd némi hallgatás után, végül halkan beszélni kezdett:

– Jól van, szóval… képzelj csak el egy farkasszürke vasárnap délutánt. Sivár szobában állsz, a pislákoló bronz falikarok árasztotta bágyadt félhomályban, miközben az itt-ott fesledező, fakó marokkói tapéta alól csak úgy dől az áporodott reményvesztettség. A kihűlt kandallóban a hamu alatt még ott fullad valami csüggeteg zsarátnok, s a kéménykürtőben is baljósan ott zúgó, szilaj novemberi szél idehordja a távoli kutyaugatást és ónos esőt csap a remegő ablakokra. Ahogy az ódon ablakkereteken át a felizzó kandeláberek és kopár platánok között csillogó, sárga levelekkel borított, kihalt utcát nézed, úgy érzed, nincs tovább. Ekkor azonban, hirtelen széthasad az ég, s egyidejűleg kel fel millió nap, színaranyba öltöztetve mindent…

Elakadt a szava. Nem tudni meddig állt ott lenyűgözötten, behunyt szemmel mosolyogva e tápláló ragyogásban, de egyszer csak érezte, ahogy apránként elenyészik a vízió, s valahonnan messziről szűrődve, Manhattan mérgező, szirénával, dudálással, s kiabálással terhelt, lármás atmoszférája alattomosan visszakúszik az éterbe.

– Láttad ezt, láttad ezt? – ujjongott aztán az idős nőt keresve, majd rögtön észre is vette, hogy miként korábban, megszokott helyén, a falhoz dőlve ült a lépcsőn, s úgy tűnt, tátott szájjal, mélyen alszik. Miközben buzgón tovább szólongatta, Ethan megragadta a két vállát és megrázta kissé, amitől feje hirtelen előre nyaklott, pusztító alkoholgőzbe borítva ezzel a férfi arcát. Amint aztán a kéretlen élesztgetés hatására visszatért belé némi tompa öntudat, résnyire szűkült, háborgó fekete szemekkel, azonnal csépelni kezdte inzultálóját, miközben kellemetlenül magas hangon átkozta anyanyelvén, ami Ethan szerint talán vietnámi lehetett. Gyorsan kiszabadította magát, s engesztelésképp sietve odaadta az összes készpénzt, amit a tárcájában talált, majd zavarában még a nő kezébe nyomta esernyőjét is.

De ezután végül, késlekedés nélkül, megkönnyebbülten indulhatott el fölfelé…


1 hozzászólás “Szaturnusz triász

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.