Az eredményorientált nyugati világ egyik, első pillantásra talán marginálisnak tűnő jelmondata ez, mely egyfajta vezérelvként mégis, még kimondatlanul is, sokak felfogására van komoly befolyással.

Nemegyszer, kétségkívül korszakalkotó dolgok születnek a tudomány, a művészet vagy az építészet terén, esetleg csodáljuk a történelem óriásait, hogyan emeltek pompás birodalmakat, de ritkán látunk mögé, hogy milyen áron jutottak el a figyelemre méltó végkifejlethez, s ha még látjuk is, az eredmény fényében talán nem tulajdonítunk az áldozatnak túlzott jelentőséget. Ha a veszteség mégis túl jelentős lenne, akkor még mindig előcitálhatjuk a fenti mondást.

Hogy hogyan vélekedünk erről a témáról pró és kontra, az a világnézetünkben gyökerezik.

Sokan gondolják úgy, hogy kizárólag újkori istenségeink, a szükségszerűség és a véletlen hatalma alkotta egyszeri, rövidke életünket és teljesen irányítatlan kifutású, vak végzetünket. Ennélfogva magunkra hagyatva, mindenféle magasabb rendű cél nélkül kell boldogulnunk egy lélektelen és közönyös világegyetemben.

Így minden relatívvá válik, és nem létezik abszolút morál olyan sarkigazságokkal, melyekre a változó körülmények között is biztosan támaszkodhatunk. Örökké újrafogalmazandó, spekulatív értékrendet kell teremtenünk profán természetű célokkal, melyek megvalósítása által próbáljuk kínosan fenntartani a reményt, hogy létünk nem értelem nélkül való, s valami maradandót hagyhatunk magunk mögött, mielőtt a végtelen idő megfélemlítő, szenvtelen működése nyom nélkül elsöpör bennünket.

Ilyen szélsőséges körülmények között, annak érdekében, hogy elérjük, amit szeretnénk, szinte mindent megengedhetünk magunknak, szubjektív erkölcsi érzékünk határain belül, feltéve hogy azt valahogyan szintézisbe tudjuk hozni a közösségünkben épp uralkodó közmegegyezéssel is. Ezzel talán még nincs is feltétlenül baj. Ha azonban nem tudjuk megfelelően tálalni terveinket a környezetünknek – mert meglehet, ez nem is lehetséges a tervek bizonyos immorális összetevői miatt –, még mindig megpróbálhatjuk elkerülni a nyilvánosságot, vagy erőszakot is alkalmazhatunk, ha módunkban áll. Végül is, ha megússzuk, és sikerül, akkor jó volt, hiszen nem létezik felsőbb hatalom, aki felé tetteinkkel elszámolással tartoznánk. A lelkiismeret részleges vagy akár teljes kiiktatásával elképzelhető, hogy egy ponton valaki már bármilyen eszközt megengedhetőnek tart, hiszen az eredmény annyira áldásos és nagyszabású lesz, hogy eltorzult értékítélete szerint mindez már nem fog számítani. Így, ha az ember végsőkig engedi fajulni ezt a folyamatot, könnyen a szociopaták deviáns világában találhatja magát.

A téma orientális felfogása, vagyis lelki megközelítése szerint azonban az eszköz vagy az út, melyen keresztül egy célt megvalósítunk, ugyanolyan fontos lehet, mint maga a cél. Vagyis miközben érdekeinket érvényesítjük, még a legnemesebb szándék esetén sem léphetjük át azt a határt, melyet pont az a lelki értékrend jelöl ki számunkra, melynek követésére elszántuk magunkat. Végig meg kell őriznünk tartásunkat és lojalitásunkat, mely az elveinkhez fűz bennünket, s ha ennek az az ára, hogy noha mindent elkövettünk, mégis kudarcot vallunk egy adott törekvésünkben, az talán nem is igazán baj, s így kellett lennie. De felmerülhet a kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy már fel kell hagynunk a törekvéssel, és le kell mondanunk egy célról? Ha az az erény (dharma) keretein belül többé nem megvalósítható. Mert az eszköz is szentesíti a célt. Így adatik meg számunkra, hogy minden körülményben etikusak maradhassunk.

Exitus acta probat. Ovidius szavait úgy is fordítják, hogy a végkifejlet igazolja a cselekvést, ami úgy vélem, árnyaltabb jelentést hordoz.