A cél szentesíti az eszközt(?)

Az eredményorientált nyugati világ egyik, első pillantásra talán marginálisnak tűnő jelmondata ez, mely egyfajta vezérelvként mégis, még kimondatlanul is, sokak felfogására van komoly befolyással.

Nemegyszer, kétség kívül, korszakalkotó dolgok születnek a tudomány, a művészet, vagy az építészet terén, esetleg csodáljuk a történelem óriásait, hogyan emeltek pompás birodalmakat, de ritkán látunk mögé, hogy milyen áron jutottak el a figyelemre méltó végkifejlethez, de még ha látjuk is, talán nem tulajdonítunk az áldozatnak vagy a veszteségeknek túlzott jelentőséget az eredmény fényében. Ha azonban mégis túl jelentős lenne, még mindig ott van a fenti mondás.

Az, hogy pro és kontra hogyan vélekedünk erről a témáról, az világnézetünkben gyökerezik.

Sokan gondolják úgy, hogy kizárólag újkori istenségeink, a szükségszerűség és a véletlen hatalma alkotta egyszeri, rövidke életünket és teljesen irányítatlan kifutású, vak végzetünket. Ennélfogva magunkra hagyatva, mindenféle magasabb rendű cél nélkül kell boldogulnunk egy lélektelen és közönyös világegyetemben.

Így minden relatívvá válik, és nem létezik abszolút morál, olyan sarkigazságokkal, melyekre a változó körülmények között is biztosan támaszkodhatunk. Örökké újrafogalmazandó, spekulatív értékrendet kell teremtenünk profán természetű célokkal, melyek megvalósítása által próbáljuk kínosan fenntartani a reményt, hogy létünk nem értelem nélkül való, s valami maradandót hagyhatunk magunk mögött, mielőtt a végtelen idő megfélemlítő, szenvtelen működése nyom nélkül elsöpör bennünket.

Ilyen szélsőséges körülmények között, annak érdekében, hogy elérjük, amit szeretnénk, szinte mindent megengedhetünk magunknak, szubjektív erkölcsi érzékünk határain belül, feltéve, ha valahogy szintézisbe tudjuk hozni azt a környezetünkben épp uralkodó közmegegyezéssel is. Ezzel talán még nincs is feltétlenül baj. Ha azonban nem tudjuk a környezetünknek megfelelően tálalni terveinket (mert meglehet, ez nem is lehetséges e tervek bizonyos immorális összetevői miatt), még mindig megpróbálhatjuk elkerülni a nyilvánosságot, vagy erőszakot is alkalmazhatunk, ha módunkban áll. Végül is, ha megússzuk és sikerül, akkor jó volt, hiszen nem létezik felsőbb hatalom, aki felé tetteinkkel elszámolással tartoznánk. A lelkiismeret részleges, vagy akár teljes kiiktatásával elképzelhető, hogy egy ponton valaki már bármilyen eszközt megengedhetőnek tart, hiszen az eredmény annyira áldásos és nagyszabású lesz, hogy eltorzult értékítélete szerint mindez már nem fog számítani. Így, ha az ember végsőkig engedi fajulni ezt a folyamatot, könnyen a szociopaták deviáns világában találhatja magát.

A téma orientális felfogása, vagy lelki megközelítése szerint azonban az eszköz, vagy egy út, melyen keresztül egy célt megvalósítunk, sokszor még fontosabb, mint maga a cél. Mi több, esetenként a cél teljesen jelentéktelenné halványul, annak fényében, amivé váltunk, miközben igyekeztünk azt elérni. Emellett az is lehet, hogy rájövünk, nem is az volt az igazi cél, amit eredetileg kitűztünk magunk elé.

Mindezért annál, hogy ”mi”, fontosabb a ”hogyan”. Vagyis miközben érdekeinket érvényesítjük, még a legnemesebb cél esetén sem léphetjük át azt a határt, melyet pont az az etika, illetve lelki értékrend jelöl ki számunkra, melynek követésére elszántuk magunkat. Végig meg kell őriznünk tartásunkat és lojalitásunkat, mely az elveinkhez fűz bennünket, s ha ennek az az ára, hogy noha mindent elkövettünk, mégis kudarcot vallunk egy adott törekvésünkben, az talán nem is igazán veszteség, s így kellett lennie. De felmerülhet a kérdés; honnan tudhatjuk, hogy már fel kell adnunk és le kell mondanunk egy célról? Ha az az erény (dharma) keretein belül többé nem megvalósítható. Mert az eszköz is szentesíti a célt. Így megadatik számunkra, hogy minden körülményben úriemberek maradhassunk.

Végszóként, Ovidius szavait; exitus acta probat, úgy is fordítják, hogy a végkifejlet igazolja a cselekvést, ami úgy vélem, árnyaltabb jelentést hordoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.