Gondolatok az őszinteségről, igazmondásról, s bizonyos zsákutcákról…

„Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el az igaz szót se, hogyha nem kívánod, hogy olyat, amit meg se tettél, restelj.”

 (Dante Alighieri: Divina Commedia)

 

Elképzelhető, hogy még a közvetlen környezetünkben is élnek olyanok, akik keresetlen szókimondásukról ismertek, sőt kifejezetten büszkék őszinteségükre és szívesen hangoztatják, hogy ez jellemük egyik erőssége.

Az őszinteség valóban az egyik legfontosabb erény. Alapvetően két fajtája van. Az első, talán a legkevésbé ismert, leginkább félreértett típusa, az önismerettel áll kapcsolatban. Az elme rendkívül fejlett és hatékony védekező mechanizmussal rendelkezik, amellyel az alany saját maga által teremtett, illuzórikus önképét a végsőkig törekszik megóvni a sérülésektől, illetve romboló benyomásoktól. Az elme ezért egészen bámulatos önáltató manőverekre képes, hogy ignorálhasson valami rendkívül zavarba ejtő impulzust vagy tapasztalatot, amely súlyos megrázkódtatással fenyegetné a személyiség nemritkán amúgy is ingatag felépítményét. Ebben a kontextusban az őszinteség azt jelenti, hogy az egyén, teljes lelki erejét latba vetve esetenként megengedi, hogy egy szélsőségesen provokáló élmény, az elme tűzfalán áttörve, elég mélyre hatolhasson ahhoz, hogy ott konfliktusba kerülhessen a hamis azonosság a továbbiakban tarthatatlan szegmenseivel. Így szembenézhet hibáival és a katarzis után újrafogalmazhatja az önmagáról alkotott elképzelését egy józanabb módon, amely sokkal közelebb áll majd a valósághoz. Mivel a személyiségfejlődés eme folyamata mindig fájdalmas, leleplező felismerésekkel jár együtt, kevesen fogadják el a kihívást, hogy először is saját magukkal szemben legyenek őszinték.

A másik megközelítés közkeletűbb, hiszen, ha valaki egyenes, tisztességes, lelkiismeretes és szavahihető, bizonyára őszintének fogjuk találni.

Ugyanakkor az őszinteség nem azt jelenti, hogy megfontolás nélkül bármit kimondunk, amit érzünk vagy gondolunk, ahogy teszik azt a radikális igazmondás hívei. Sajnos félreértik azt az elvet, hogy a tényeket változtatás nélkül kell közölnünk, mások érdekében. Itt a lényeg nem a kényszeresség, hogy ”közölnünk kell”, hanem a ”mások érdekében”.

Ha nem vagyunk képesek az igazságot a tőlünk telhető legteljesebb jóindulattal úgy átadni, hogy azzal felemeljünk másokat, illetve hozzájáruljunk általa testi-lelki jólétükhöz, akkor integritás hiányában talán jobb, ha a közlését valaki tapasztaltabbra bízzuk. Lélektelenül közölni tényeket, nem pusztán imperszonalizmus vagy egyfajta emocionális retardáltság, de kifejezetten barbárság, mellyel drámai pusztítást végezhetünk, arról nem is beszélve, ha esetleg még rosszindulatúak is vagyunk. Ha kéretlen, érzéketlen őszinteségünkkel, pusztán féltékenységből, valakit szándékosan a mélybe rántunk, az becstelenség, s morálisan elbuktunk. Mert nem csak az tesz valamit igazzá, hogy tökéletesen egybevethető a valósággal, hanem az is, hogy mi a szándékunk és milyen eredményt érünk el vele, amikor kommunikáljuk. Ha a nyilvánvaló végkifejlet kedvezőtlen vagy ártalmas, és mi ennek tudatában mégis átadjuk, közlésünk elveszíti a státuszát, mint igazság, mert az egész verbális szituáció tisztességtelenné vált. Valójában a helyes attitűd és a jó jellem hatalmaz fel bennünket az igazmondásra, de ez nem jelenti azt, hogy nem hibázhatunk nagyot akkor is könnyedén. Mindenesetre, ha jók vagyunk, akkor tudunk teljesen igazak is lenni.

Az őszinteség tehát jó, ha mindig empátiával párosul, józanul szem előtt tartva, milyen következményekkel is járnak majd szavaink. Ennélfogva elképzelhető olyan helyzet is, hogy el kell hallgatnunk valamit, vagy valótlant kell állítanunk ahhoz, hogy az igazság elve ne sérüljön, például ha megmenthetjük ezzel valakinek az életét.

Mindemellett nyugodt szívvel lehetünk még radikálisak is igazmondásunkban, ha ismerjük annak a művészetét, hogyan ajándékozzunk valaki másnak úgy őszinte szavakat, hogy később hálás legyen érte és megköszönje azt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.