Miért nehéz kitartanunk törekvéseinkben?

„Az idő igaz,

S eldönti, ami nem az.”

(Petőfi Sándor)

 

Noha már meglehetősen banálisnak tűnhet az idő engesztelhetetlen, elsöprő erővel fellépő természetét firtatni, mégsem könnyű beletörődni, mert talán még mindig ambivalens érzéseket kelt bennünk, hogy bárhová vetjük is a pillantásunkat a világban, örökké a változás vagy az enyészet kiütköző nyomaival kell szembesülnünk.

Ugyanezért a művészet szinte valamennyi területe árnyaltan ábrázolta már az idő befolyását, a tudomány is megfogalmazta a maga tételeit, az archaikus könyvek pedig szemléletesen magyarázzák, hogy az idő mindent megfőz hatalmas üstjében.

Az ősi ind írások időszemlélete ciklikus természetű, azonban lefolyását mégis a jól ismert hármas tagozódás jellemzi, mint múlt, jelen és jövő.

Az idő e három aspektusa megfeleltethető az egész világegyetemet átható és ugyanakkor komplex kombinálódó képessége miatt, a kozmoszban uralkodó végtelen változatosságért felelős három minőségnek, úgymint tudatlanság (múlt), jóság (jelen) és a szenvedély (jövő).

Ezen erők (a továbbiakban; gunák vagy kötőerők), sajátos analógiákkal rendelkeznek és mint mindenre, befolyással vannak a tudatra is, determinálva hogyan gondolkozik valaki, milyen típusú érzésekkel, illetve vágyakkal rendelkezik. Emellett nem vegyítetlenül, egyenként hatnak, hanem hasonlóan ahhoz, ahogy három alapszínből is kikeverhető a színek végtelen spektruma, a gunák korlátlan keveredése garantálja az emberi személyiség végtelen változatosságát és megismételhetetlen, egyedi mivoltát.

A tudatlanság kötőereje (tamas) tehát a múltat képviseli, s az elmére gyakorolt markáns hatása nagyon szembetűnő, ha azt látjuk, hogy valaki makacsul és konzekvensen a múltban él, egyfajta dependens állapotban, és szinte töretlenül a múlt eseményein rágódik, vagy gyötrődik miattuk. Képtelen a feldolgozásra, elengedni azt a jót és rosszat, amit az idő rég elmosott és így szinte örökké szánalomra méltó tehetetlenség jellemzi. További analógiái a sötétség, tétlenség, alvás, tunyaság, ostobaság, őrület és illúzió.

A jóság minősége (sattva) a jelent képviseli, és alapvetően tudás, boldogság, béke, elégedettség jellemzi. Azok a szerencsések, akikre ez a guna hat elsődlegesen, képesek egy valóban különleges dologra, mégpedig, hogy az egyre torlódó nehézségek ellenére is megőrzik lélekjelenlétüket, és derűlátóan ki tudnak tartani valami tevékenység mellett pusztán kötelességtudatból.

A szenvedély (rajas) a jövőnek feleltethető meg, és tünetei az erős ragaszkodás, fáradhatatlan törekvés, fékezhetetlen vágy és sóvárgás, valamint a mohóság. Következésképpen a túlnyomóan szenvedély jellemezte emberek valóságos szerelmesei a jövőnek, tudnak nagyot álmodni és úgy tűnik, fáradhatatlanul törnek céljuk felé.

Továbbá mindezekből következik, hogy a szenvedély képviseli a teremtést (pl. alkotni, létrehozni valamit), a jóság a fenntartást (pl. tartósan biztosítani valaminek a létét), a tudatlanság pedig a pusztítást (pl. valamit felszámolni, lerombolni).

Másképpen fogalmazva pedig a múlt a pusztulással, a jelen a permanens létezéssel, a jövő pedig a teremtéssel áll kapcsolatban.

Általánosságban véve az emberek többsége nagy lelkesedéssel fog bele elképzelései megvalósításába, fogadalmakat tesz és követ („Január 1-től soha vagy mindig…”), de sajnos többnyire csak addig tartanak ki, míg a hétköznapok lehangolóan záporozó, monoton sorozata e kezdeti vehemencia érdektelenégbe fullasztó és szívszorító kimúlását nem okozza. És akkor abbahagyják, mert elfogy az erő…

Valamibe lelkesen belefogni ugyanis, fejleszteni, növelni, ahhoz szenvedély (teremtés) szükséges, belefáradni, csalódottan feladni, tönkretenni pedig tudatlanság (pusztítás). Azonban valami mellett hosszasan kitartani, állhatatosan végigcsinálni a változó körülmények ellenére is, ahhoz már jóság (fenntartás) szükséges.

Ha döntően a jóság befolyásol bennünket, tehát ha tudatosak vagyunk, akkor leszünk képesek a jelenben tartósan időzni, és így könnyebb lesz kitartanunk elhatározásaink mellett, mert tudunk valamit pusztán kötelességből is végezni, még akkor is, ha már elfogyott az inspirációnk és kezdeti buzgalmunk alábbhagyott, mert minden nagyon küzdelmessé vált. Emiatt alapvetően a jóságra kell támaszkodnunk, mivel szenvedélyünk sajnálatosan csak ahhoz lesz elég, hogy hozzáfogjunk, vagy fejlesszünk egy darabig, amíg az ízünk kitart az adott dologban, a tudatlanság pedig csak arra jó, hogy feladjuk, vagy képtelenek legyünk elkezdeni.

E gunák között örök küzdelem folyik az elmében az elsőbbségért és rajtunk áll, melyiket preferáljuk és erősítjük meg attól függően, hogy hogyan gondolkozunk, döntünk és cselekszünk életünk minden percében. Ha gondolatainkat és tetteinket törekszünk a jóság kötőerejének megfelelően irányítani, akkor idővel az válik uralkodóvá, legyőzve a két alacsonyabb rendű minőséget. Ehhez a megfelelő tudásra és az abból következő életviteli reformokra van szükségünk, elsősorban az együttérzés, önmérséklet, tisztaság és igazmondás terén. Ily módon tisztában lehetünk a helyes alternatívákkal, s képesek leszünk kétségektől mentesen, praktikusan és tartósan a jóságban megélni minden napunkat, hogy idővel a természetünkké is válhasson. Egyéni felelősségünk, hogy melyik kötőerővel kívánunk dominánsan, hosszú távon együtt élni.

Ahogy az idézetünkben is szerepel, az idő képes eldönteni, mi igaz. Igaz, mert tartósnak bizonyult. Kiállta az idő próbáját. Mert kitartottunk és végig csináltuk. A fenntartást választottuk, ami a jóság, a jelen, vagyis a tudatosság. A jóság minősége, ami egyúttal az idő számunkra legfontosabb aspektusa, a jelen is, ezért Istent képviseli, Aki mindennek a fenntartója, örökké. Ezért Ő az Idő és Igaz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.