Ballaszt a szíven

„Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet.”

 (Vincent Van Gogh)

Perzselő nap volt, az olvadozó aszfalt fölött imbolygó forró levegővel, s a taxi, melynek hátsó ülésén ültem valóságos kohó volt, mert lehúzott ablakain csak úgy dőlt be a meleg, mivel nem működött a légkondicionálás.

Csak egyetlen pillanatra torpantunk meg egy lámpánál, de arra elég volt, hogy felfigyeljek rá.

Megítélésem szerint a hatvanas évei közepén járó, elhanyagolt, hajléktalan asszony állt tőlünk néhány méterre. Öltözéke rendezetlen volt, hamuszín haja csapzottan tapadt verejtékben úszó arcára. Izgatottnak tűnt, ahogy magában motyogva, hevesen rángatott egy jól megrakott, ormótlan fém bevásárlókocsit, mert nem boldogult a járdaszegéllyel. A műveletet tovább nehezítette, hogy mindeközben karjain további teli szatyrok csüngtek, melyek azért szelíden imbolyogva, rezignáltan tűrték a meghurcoltatást. Teljesen beletemetkezett tulajdona hasztalan ráncigálásába, majd a kontrollt lassan elveszítve, végül könnyek közt átkozni kezdte azt.

Megszántam őt, ahogy vagyontárgyaihoz végsőkig ragaszkodva, elszántan küzdött, és arra gondoltam, talán ott kéne hagynia azt a sok értéktelen kacatot és szemetet, ami e kilátástalan helyzethez láncolja, és ami miatt most elveszítette egyetlen valódi kincsét, a szíve békéjét, már ha volt neki olyan.

– Menj el, szaladj el! – Kiáltottam neki némán, majd váratlanul újra nekilódultunk. Miközben porszemmé zsugorodott a távolban, én még rá gondoltam, amikor a huzat miatt kicsit feljebb húztam az ablakot, és hirtelen a saját arcomat láttam tükröződni az üvegen.

Szaladj el! – Mintha az olyan könnyű volna. Rádöbbentem, hogy legtöbbünknek szintén megvan a maga roppant bevásárlókocsija, amit talán jó ideje képtelenek vagyunk felküzdeni a következő lépcsőfokra, s így csapdába esve, egy helyben kell vesztegelnünk. Nem látjuk kis ragaszkodásaink semmirevaló és rongyos természetét, hogy csak megannyi felesleges ballaszt a szívünkön.

Vajon hányszor láttak már bennünket is mások egy hasonlóan szánalmas helyzetben, ahogy dühösen és átkozódva kínlódunk, hatalmas, láthatatlan szatyrainkat lengetve. Mert féltünk elengedni őket, féltünk, hogy semmik leszünk nélkülük és egyensúlyunkat vesztve végleg a földre zuhanunk.

De hát, meglehet, igaz a mondás; aki nem elég bátor ahhoz, hogy néhányszor elbukjon, talán meg sem érdemli a sikert…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.