„Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogy ha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész művészetemet is.”

 (Oscar Wilde)

A férfi és nő barátságának mélyebb megértése érdekében elsőként megkísérlem tömören összefoglalni a szerelem természetének és lejátszódásának néhány jellemzőjét úgy, ahogy azt a Védák elbeszélik.

A szerelem őseredeti, transzcendentális változatáról megtudhatjuk, hogy sajátosan kétféle módon nyilvánul meg, egyidejűleg keserű és édes. Mérgezőbb, mint a friss kígyóméreg, de ugyanakkor az eksztatikus öröm is jelen van benne, amely záporként hullik alá. Emiatt gyakran olybá tűnik, mintha a szerelmes mérgezés hatásától szenvedne, de belül mégis boldogságot tapasztal. Máskor az édes, de tűzforró cukornádhoz hasonlítják, aminek rágcsálását az ember nem képes abbahagyni, pedig szája lángol. Meglehet, igen hevesen ragadja eszelős magasságba szívét az öröm, de a következő pillanatban, a tehetetlen távollétben már üresnek érzi elméjét, s erőtlen hangjából csak végtelen reménytelenség és csalódottság árad.

Mindezért a lázas állapotért a Mādana vagy Kāmadeva nevet viselő szerelemisten a felelős, aki arról híresült el, hogy öt nyilát ártatlanok testébe lövi, melytől áldozatai aztán magatehetetlenné válnak. Az első nyila izgatottá teszi az alanyt, és felébreszti vágyakozását (harṣaṇa), a második elbűvöli és érzéki boldogságot ad (rocana), a harmadik illúzióba ejti és zavarodottá teszi (mohana). A negyedik nyila szégyenbe hozza (śoṣaṇa), míg az ötödik megsemmisíti a célpontot (maraṇa).

Máshol leírást találhatunk arról, hogy Madana befolyásának tíz fokozata van, mely tünetek az alábbiak szerint követik egymást. Az első a szemekkel kifejezett vonzódás, aztán heves ragaszkodás ébred az elmében, amit aztán eltökéltség, álmatlanság, lesoványodás, a külvilág iránti közöny, szégyentelenség, őrültség, megdermedés és bizonyos esetekben halál követ.

Ha a nyilak már betaláltak, az érzelmek eszkalálódásával a szerelmes elméjében ellentmondásos állapotok lépnek fel, vagyis hatalmas csata tör ki az ellentétes érzések között, azok egyidejű jelenlétének köszönhetően. Nyugtalanság, tehetetlenség, alázat, düh és türelmetlenség, mind katonaként küzdenek egymással, csatatérré változtatva a szívet. Heves izgatottságában a szerelmes, hol magasztalja, hol vádolja kedvesét, remény és kétség közt hánykolódva. Teste olyan, mint egy cukornáderdő, melybe egymással harcoló őrült elefántok gázoltak be, lassan elpusztítva ezzel az egész ültetvényt.

Ezt a kórt, csak egyetlen orvos enyhítheti, ugyanaz, aki okozta. Amikor végre megjelenik, a beteg túláradó örömében drágakövekkel és ékszerekkel kívánja díszíteni azokat a pillanatokat, perceket és órákat.

Amennyiben tapasztaltunk már a fentiekhez hasonlót, alkothatunk némi képet az isteni szeretet legmagasabb szintjéről, amely nagyon emlékeztet a világi szerelemre, azonban hiányzik belőle az önzés és nem vár viszonzást, csak adni akar (odaadó), emiatt tiszta (kevala). E természete miatt a szó eredeti értelmében vett szenvedés nincs jelen benne, és kettős, ellentmondásos megnyilvánulása is csupán látszólagos, ahol a méreg csak egy másik fajta nektár, az elválás pedig csak egy másik találkozás.

Az általunk ismert szerelem tehát transzcendentális gyökerekkel rendelkezik (mādhurya-rasa), és az ötféle eredendő – Isten irányába is táplálható – kapcsolat egyike.

„Önmagáról megfeledkező” jellemzője akkor enyészik el, amikor a mennyekből aláhullott lélek az evilági kondíciók hálójába gabalyodik, s az illúzió (māyā) fátylat von szemére. Ekkor alakul ki a testközpontú téves énkép (dehātma-buddhi), az „ez vagyok, az vagyok”, majd következetesen megjelenik a kāma, az önző élvezetre való vágy, melynek fókuszában mi magunk állunk. A kāma sérti a relációk tisztaságát, és sajnálatosan silány hajtóerejévé válik annak a jelenségnek, amit hétköznapi értelemben szerelemnek nevezünk, s ami magasztos eredetijének pusztán árnyéka vagy szemfényvesztő replikája.

A szerelemnek öt összetevője van. Kibontakozása során, először értékelni kezdjük a másik személyt, majd könnyen felébredhet bennünk a vágy a cselekvésre, hogy tegyünk érte valamit. Ezt megvalósítva el akarjuk majd mélyíteni a kapcsolatot, hogy bizalmassá válhasson, ami egyben a barátságra is jellemző szint. Ezt követően, minden bizonnyal gondoskodni és védelmezni akarunk, míg végül a teljes önátadás igénye ébred fel ellenállhatatlanul (nijāṅga-dāna), ami az önvaló (lélek, elme és test) felajánlása a szeretett személy boldogságának érdekében. Valamennyi szegmens egyidejű jelenléte szerelemként közismert. Kialakulása történhet így fokozatosan, de természetesen teljesen rapszodikus módon is jelentkezhet, vagyis akár hirtelen, egyidejűleg is megnyilvánulhat az összes elem, ahogy az alanyt a szenvedély (rajas) egzaltált hullámai ide-oda dobálják.

Az azonos neműek reguláris esetben, az öt lehetséges kapcsolat (semleges, szolgai, baráti, szülői és szerelmi rasa) közül, az első négy valamelyikét működtetik egymás között. Természetes ösztöneiket figyelembe véve többre egész egyszerűen nincs is igényük. A férfiak és nők azonban, sajátos testi jellemzőkkel és ehhez illő pszichofizikai beállítottsággal rendelkeznek, melyek miatt vonzódnak egymáshoz, és szeretnék megízlelni e kapcsolatból származó legteljesebb boldogságot (prākṛta-rasa). Mindezek miatt nem fogunk találni viszonyukban egy olyan markáns mentális beállítottságból származó határvonalat, mely természetesen szabhatna gátat annak az ösztönzésnek, hogy azokban a férfiakban és nőkben, akik a barátság ízeit kiemelkedő minőségben ápolják egymással (tisztelet, szolgálat, bizalmasság), ne támadjon fel a vágy a gondoskodásra és a teljes önátadásra – a szerelemre. Ha nem hanyag és szórványos, egy barátság körültekintő és érzelmileg igényes kultiválása és természetes fejlődése ellenállhatatlanul sodorja a férfi és a nő szívét a mélyebb elköteleződés csábító vizei felé.

Ennélfogva jogosan merül fel a kérdés; létezik-e a klasszikus értelemben vett barátság férfi és nő között?

A válasz paradox módon az, ha elég jól csinálják, akkor nem. Más szóval, ha a férfi és nő kapcsolata nem elég mély, illetve bizalmas, akkor lehet, hogy az még nem a barátság, ha viszont elég bizalmas, akkor meglehet, az már nem pusztán barátság, mert úgy tűnik, mintha nem lenne egy jól elkülöníthető átmenet e két szint között, egyfajta kapcsolati „alkonyzóna”, ahol a magasabb rendű vonzalmakkal nem temperált, azonos neműekre jellemző barátság tartósan meghúzhatná magát.

Előfordul az is, hogy a felek, még átütő lélekközösségük ellenére is barátként tudnak tekinteni egymásra többé-kevésbé hosszú távon, s bizonyos társadalmi elvárások, morális megfontolások és tetemes intellektuális igyekezet szintén segíthet megfelelő mederben tartani viszonyukat, de az nem jelenti azt, hogy bensőjükben nem történhet fordulat könnyedén. Elég egy kiadósabb krízis egyikük életében, és egy kevésbé végiggondolt, eltúlzott menedékadás során átlépik a határt, és a túlfűtött érzelmi körülmény hatására megsértik kimondatlan egyezményüket, a paktumot, mely mentén barátságukat működtették. Ezután mentegetőznek, majd megnyugtatják egymást, hogy mindez tévedés volt, s mostantól minden a régi. Ez a földi világra jellemző illúzió műve. Merthogy gyorsan fordulhat a szélirány. Ma még így érzek, holnap talán már amúgy (cañcalaṁ hi manaḥ). Ahogy az archaikus szanszkrit írások megállapítják: a nő olyan, mint a tűz, a férfi pedig, akár a vaj. S amint a vajat feltesszük a tűzre…

Akkor hát létezik barátság férfi és nő között?

A válasz paradox módon az, hogy igen. Azonban eredeti valójában, háborítatlanul és bárminemű korlátozás nélkül a szerelem relációján belül bontakozhat ki.

A legteljesebb érzelmi elköteleződés támogató menedéket nyújthat annak a transzcendentális gyakorlatnak (mantra japa), mely úgy égeti ki a kāmát a kapcsolatból, ahogy a száraz gallyak porladnak el ropogva a narancsszín lángok között, hogy a hamuból azután a valódi szeretet ébredésével az önzetlen barátság ámulatba ejtő lótusza szökkenhessen szárba…