Egy elbűvölő paradoxon

„Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogy ha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész művészetemet is.”

 (Oscar Wilde)

A férfi és nő barátságának mélyebb megértése érdekében, elsőként megkísérlem tömören összefoglalni a szerelem természetének és lezajlásának néhány jellemzőjét úgy, ahogy azt a Védák elbeszélik.

A szerelem sajátosan kétféle módon nyilvánul meg, egyidejűleg keserű és édes. Mérgezőbb, mint a friss kígyóméreg, de ugyanakkor az eksztatikus öröm is jelen van benne, amely záporként hullik alá. Emiatt az áldozat gyakran úgy néz ki, mintha mérgezés hatásától szenvedne, de belül mégis boldogságot tapasztal. Máskor az édes, de tűzforró cukornádhoz hasonlítják, amit ha rág az ember, a szája lángol, mégsem képes abbahagyni. Meglehet, igen hevesen ragadja eszelős magasságba szívét az öröm, de a következő pillanatban talán, tehetetlen elkülönülésében már üresnek érzi elméjét, s erőtlen hangjából csak végtelen reménytelenség és csalódottság árad.

Mindezért a lázas állapotért a szerelem istensége, Madana (Kamadeva) a felelős, akit hírhedtté tesz, hogy öt nyilát ártatlanok testébe lövi, akik aztán magatehetetlenné válnak. Az első nyila izgatottá teszi az alanyt és felébreszti vágyakozását (harsana), a második elbűvöli és érzéki boldogságot ad (rocana), a harmadik illúzióba ejti és zavarodottá teszi (mohana). A negyedik nyila szégyenbe hozza (sosana), míg az ötödik megsemmisíti a célpontot (marana).

Máshol leírást találhatunk arról, hogy Madana befolyásának tíz fokozata van, mely tünetek az alábbiak szerint követik egymást. Az első a szemekkel kifejezett vonzódás, aztán heves ragaszkodás ébred az elmében, amit aztán eltökéltség, álmatlanság, lesoványodás, a külvilág iránti közöny, szégyentelenség, őrültség, megdermedés és bizonyos esetekben halál követ.

Ha a nyilak már betaláltak, az érzelmek eszkalálódásával, a szerelmes elméjében ellentmondásos állapotok lépnek fel, vagyis hatalmas csata tör ki az ellentétes érzések között, azok egyidejű jelenlétének köszönhetően. Nyugtalanság, tehetetlenség, alázat, düh és türelmetlenség, mind katonaként harcolnak egymással, csatatérré változtatva a szívet. Heves izgatottságában az alany, hol magasztalja, hol vádolja kedvesét, remény és kétség közt hánykolódva. Teste olyan, mint egy cukornáderdő, melybe a szerelem őrült elefántjai gázoltak be, melyek között harc dúl, lassan elpusztítva ezzel az egész cukornádültetvényt.

Ezt a kórt, csak egyetlen orvos enyhítheti, ugyanaz, aki okozta. Amikor végre megjelenik, a beteg túláradó örömében drágakövekkel és ékszerekkel kívánja díszíteni azokat a pillanatokat, perceket és órákat.

Amennyiben tapasztaltunk már a fentiekhez hasonlót, alkothatunk némi képet az isteni szeretet legmagasabb szintjéről, amely nagyon emlékeztet a világi szerelemre, azonban hiányzik belőle az önzés és nem vár viszonzást, csak adni akar (odaadó), emiatt tiszta (kevala). E természete miatt a szó eredeti értelmében vett szenvedés nincs jelen benne, és kettős, ellentmondásos megnyilvánulása is csupán látszólagos, ahol a méreg, csak egy másik fajta nektár, az elválás pedig csak egy másik találkozás.

Az általunk ismert szerelem tehát, transzcendentális gyökerekkel rendelkezik (madhurya rasa), és eredetileg a vonzódás öt tartós kapcsolatának egyike.

”Önmagáról megfeledkező” jellemzője akkor enyészik el, amikor a lélek lezuhan a lelki égből, s az anyagi kondíciók hálójába gabalyodik, azaz befedi az illúzió (maya-avarana). Ekkor alakul ki a hamis testi azonosítás (dehatma-buddhi, azaz ez vagyok, az vagyok), majd következetesen megjelenik a káma, ami az önző élvezetre való vágy, melynek fókuszában mi magunk állunk. A káma ezek után sérti a relációk tisztaságát és sajnálatosan silány hajtóerejévé válik annak a jelenségnek, amit hétköznapi értelemben szerelemnek nevezünk, s amely lelki eredetijének pusztán árnyéka vagy szemfényvesztő replikánsa.

A szerelemnek öt összetevője van. Kibontakozása során, első lépésként értékelni kezdjük a másik személyt, majd  könnyen felébredhet bennünk a vágy a cselekvésre, hogy tegyünk érte valamit, azután ezt is megvalósítva, el akarjuk majd mélyíteni a kapcsolatot, hogy bizalmassá válhasson (s ez a barátságra is jellemző szint). Ezt követően, minden bizonnyal gondoskodni és védelmezni akarunk, míg végül a teljes önátadás igénye ébred fel ellenállhatatlanul (nijanga-dana), ami az önvaló (lélek, elme és test) felajánlása a szeretett személy boldogságának érdekében. Valamennyi szegmens egyidejű jelenléte szerelemként közismert. Kialakulása történhet így fokozatosan, de természetesen teljesen rapszodikus módon is jelentkezhet, vagyis akár hirtelen, egyidejűleg az összes elem megnyilvánulhat, ahogy az alanyt a rajas (szenvedély) egzaltált hullámai ide-oda dobálják.

Az azonos neműek, reguláris esetben, az öt tartós kapcsolat (semleges, szolgai, baráti, szülői és szerelmi rasa) közül, az első négy valamelyikét működtetik egymás között. Természetes ösztöneiket figyelembe véve többre, egész egyszerűen, nincs is igényük. A férfiak és nők azonban, sajátos testi jellemzőkkel és ehhez illő pszichofizikai beállítottsággal rendelkeznek, melyek miatt vonzódnak egymáshoz és szeretnék megízlelni e kapcsolatból származó legteljesebb boldogságot (prakrta-rasa). Mindezek miatt nem fogunk találni viszonyukban egy olyan markáns mentális beállítottságból származó határvonalat, mely természetesen szabhatna gátat annak az ösztönzésnek, hogy azokban a férfiakban és nőkben, akik a barátság ízeit kiemelkedő minőségben ápolják egymással (tisztelet, szolgálat, bizalmasság), ne támadjon fel a vágy a gondoskodásra és a teljes önátadásra, ami a szerelem. Ha nem hanyag és szórványos, egy barátság körültekintő és érzelmileg igényes kultiválása és természetes fejlődése, ellenállhatatlanul sodorja a férfi és nő szívét a mélyebb elköteleződés csábító vizei felé.

Ennélfogva jogosan merül fel a kérdés; létezik-e a klasszikus értelemben vett barátság férfi és nő között?

A válasz paradox módon az, ha elég jól csinálják, akkor nem. Más szóval, ha a férfi és nő kapcsolata nem elég mély, illetve bizalmas, akkor lehet, hogy az még nem a barátság, ha viszont elég bizalmas, akkor meglehet, az már nem pusztán barátság, mert úgy tűnik, mintha nem lenne egy jól elkülöníthető átmenet e két szint között, egyfajta kapcsolati ”alkonyzóna”, ahol a magasabb rendű vonzalmakkal nem temperált, azonos neműekre jellemző barátság tartósan meghúzhatná magát.

Mindemellett előfordul, hogy a felek, még átütő lélekközösségük ellenére is, barátként tudnak tekinteni egymásra többé-kevésbé hosszú távon, s bizonyos társadalmi elvárások,  morális megfontolások és tetemes intellektuális igyekezet szintén segíthet megfelelő mederben tartani viszonyukat, de az nem jelenti azt, hogy bensőjükben nem történhet fordulat könnyedén. Elég egy kiadósabb krízis egyikük életében, és egy kevésbé végiggondolt, eltúlzott menedékadás során átlépik a határt, és a túlfűtött érzelmi körülmény hatására megsértik kimondatlan egyezményüket, a paktumot, mely mentén barátságukat működtették. Ezután mentegetőznek, majd megnyugtatják egymást, hogy mindez tévedés volt, s mostantól minden a régi. Ezt hívják feltételekhez kötöttségnek. Merthogy gyorsan fordulhat a szélirány. Ma még így érzek, holnap talán már amúgy (cancalam hi manah). Ahogy az archaikus szanszkrit írások megállapítják; a nő olyan, mint a tűz, a férfi pedig, akár a vaj. S amint a vajat feltesszük a tűzre…

Akkor hát létezik barátság férfi és nő között?

A válasz paradox módon az, hogy igen. Azonban eredeti valójában, háboríthatatlanul és bárminemű korlátozás nélkül, a szerelem relációján belül bontakozhat ki.

Így a legteljesebb érzelmi elköteleződés támogató menedéket nyújthat annak a transzcendentális gyakorlatnak (mantra japa), mely úgy égeti ki a kámát a kapcsolatból, ahogy a száraz gallyak porladnak el ropogva a narancsszín lángok között, hogy a hamuból azután a valódi szeretet ébredésével, az önzetlen barátság ámulatba ejtő lótusza szökkenhessen szárba…

  1. A baratsag szomomra egy nagyon osszetett szo ami mast jelent ma mint amit jelentett kulonbozo eletkorszakaszomban. Sot, a baratsag fogalma szamomra akar szituaciorol szituaciora is valtozhat.
    Azt vettem eszre az evek elore haladtaval, hogy sokszor a szamomra tartott barat, nem baratkent viselkedett egy bizonyos de kritikus helyzetben. Viszont, ugyanezekben a bizonyos de megis kritikus helyzetekben olyan emberektol erkezett segitseg, megertes, ertekes/kulcsfontossagu informacio akiktol a legkevesbe vartam. Tovabba, azt is hozzatennem, hogy ezekben az esetekben a kor, vallas, anyagi hatter, kozos nyelv beszede vagy akar nembeni kulonbseg nem jatszott szerepet.
    Ezen szituaciok alapjan eljutottam oda, hogy a baratsagot lehet kategorizalni sokfele modon es bizonyos embereket bizonyos “eletteruletunkon” tartani. Azt is mondhatnam, hogy egy ugynevezett compartmentalizacio alakul ki adott “baratsagokon” belul. Ebben az esetben ,az adott teruleten, ferfi es no kozti “igaz baratsag” kialakulhat de ez a “baratsag” bizonyos teruletre, talan meghatarozott idore korlatozodik.
    Ez csak egy szemelyes velemeny/ hozzaszolas az alkotashoz es semmilyen tudomany/ kutatas nem tamasztja ezt ala.
    Es termeszetesen koszonet az ironak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.