Kényszeres küzdelmeink és az irigység

„Az a félelmetes, hogy az ember irigy. Lényegénél fogva az…azt hiszem, az irigység a létért való ösztönös harc egyik eleme. Benne rejlik a génekben.”

 

(Jurij Trifonov)

 

Tombol a verseny, s úgy tűnik, mintha e bizarr versengés maga lenne az élet. Minden pillanatban új menet indul, s mi óhatatlanul részt veszünk benne, hogy újfent megküzdhessünk másokkal, ugyanazért. Minden fajban láthatjuk, ahogy elkeseredetten vagy agresszíven próbálják betölteni a teret, magasabbra nőni vagy dominálni a falkában. Nekünk, embereknek is, örökké áhítva a boldogságot, győznünk kell kisebb-nagyobb játszmáink minden percében, mert megszállottan hiszünk benne, hogy csupán másokon felülkerekedve szerezhetjük meg a kontrollt álmaink tárgyai felett, melyek végre tartós megnyugvással és elégedettséggel áldják meg örökké nyugtalan szívünket.

Más szóval, a küzdés e szükségszerűsége abból a hitből táplálkozik, hogy a boldogság az egyén önös érdekének elemi érvényesítésétől függ, hiszen a hatalom az érzéktárgyak, illetve a természet erőforrásai felett teheti csak őt azok élvezőjévé. Semmit sem lehet élvezni ugyanis, ha nincs fölötte befolyásunk, azaz, legalábbis e felfogás szerint, irányítás, illetve birtoklás nélkül nincs boldogság sem.

Ez a koncepció eredetileg onnan származik, hogy Isten örökké boldog, és attribútumai, hogy Ő a legfelsőbb irányító és a legfelsőbb élvező. Azon teremtményei, akik iriggyé váltak erre a helyzetére, a ciklikusan megújuló anyagi természet feltételei közé zuhantak, ahol is az állandó körforgásban testet öltve próbálják e mintát utánozni és igyekeznek újdonsült irányítóként (isvara) és élvezőként (purusa) boldogulni. Felfogni is képtelenség, hogy e természetükkel ellentétes törekvésük közben mennyi gyötrelmet kell elviselniük és főként mit meg nem tesznek egymással.

Az emberek boldogságra való törekvését rendszerint attól függően ítéljük nemesnek vagy romlottnak, hogy egyetemes önzésük, azaz irányító és élvező tendenciájuk, az anyagi természet három meghatározó minősége közül, jellemzően melyiken keresztül valósul meg. A túlnyomórészt jóság minősége (sattva) által inspirált emberek beállítottsága, hogy boldogságukat mások boldogsága által érik el, a főként szenvedély (rajas) befolyása alatt álló személyek döntő többségükben egy minden fél számára kölcsönösen előnyös megoldást választanak, míg a tudatlanságban (tamas) élők számára mások szenvedése vagy halála sem túl nagy ár a kétes sikerért.

Akár így vagy akár úgy, de a küzdelem minden szinten ádázul folyik, és ahol vetélkednek, ott jelen van az irigység is. Őszintén magunkba nézve könnyen leleplezhetjük, amikor, finoman fogalmazva, nem tudunk felhőtlenül örülni vetélytársaink sikerének. Mélységes belső gyötrelemmel jár, ezért szanszkritból néha ”önirigységnek” is fordítják, mivel elsősorban azt sújtja szerfelett keserves érzéssel, aki tapasztalja. Természetesen, ha előtör, mert hagyjuk, hogy megnyilvánuljon, képes egy rendkívül kínos, kollektív katasztrófát is okozni.

Elsőre úgy tűnhet, a versengés teremti az irigységet, de fentiek fényében pontosabb, ha azt mondjuk, az eredendő irigység hozta létre a versenyt, amely aztán megsokszorozta és továbbította azt az összes potenciális rivális (gyakorlatilag mindenki) felé. Ha az élőlény lemondana erről az alapjaiban téves eszményről, hogy a világ (illetve az adott mikrokörnyezet) irányítójává és élvezőjévé válva lehet csak boldog, akkor soha többé nem zavarná mások jóléte vagy sikere. Minden szívfájdalom és zavarodottság azonnal elenyészne, hisz az irigység istensége nem talál fogást olyasvalakin, akinek nincs mit veszítenie. Az ilyen ember az önvalóból merít örömet, és idővel szert tehet a lelki szeretet kincsére (prema). Így nincs miért másokon átgázolni többé. Ezt az abszurd küzdelmet feladni tehát nem gyengeség, hanem kifejezetten erény. Mindemellett meglehet, ez a pacifizmus egyetlen reális alternatívája is…

Valójában minden gonoszság csupán irigység, mely kíméletlenül eltiporja ellenfeleit, mert nem tűrheti a konkurenciát, hiszen egyeduralomra tör. Nem győzhetjük le a gonoszságot kívül a világban, míg a mi szívünkben is jelen van, csak mert félreértjük a boldogságot.

A gonoszság valójában annak a helytelen megválasztása, hogy milyen boldogságban hiszünk, és hogyan érhetjük el azt. A szabad akarat, a visszaélések ellenére is, az élőlény legvégső kiváltsága, melyet transzcendentális hatalom védelmez örökké, mert a szeretet is jellemzően ezen nyugszik. A szeretetet csak kiérdemelni tudjuk, vagyis spontán kiválthatjuk valakiből azáltal, hogy szeretetre méltóak vagyunk, de ahogy erőltetni kezdjük, elillan, akár egy szellem. Nem lehet kizsarolni, sem megvásárolni, mert rögtön semmivé lesz. Ebben rejlik egyedi természete és páratlan értéke. Ha parancsra szeretnek bennünket, az mit ér? Kizárólag önként adjuk vagy nem adjuk. Így, ha nincs szabad akarat, nincs szeretet sem.

Ennek okán könnyen értelmezhető a klasszikus dilemma, azaz, hogy miért történhetnek rossz dolgok, ha Isten tökéletesen jó? Az általunk ismert világ összezavarodott, gyerekes lelkek játszótere, akik messzire szöktek az otthontól, s akik néhány törött üveggyöngyért leráztak magukról minden kötődést, feledve, kik is ők valójában. Sok butaságot csinálnak, amit egy rendkívül bonyolult karmikus szisztéma tart kordában, s ezért kétség kívül számos átmeneti veszteség övezi küzdelmeiket, de az soha nem lehet a szabad akarat…

Különben hogyan szerethetnének Belé újra?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.