„Nehéz úgy igazából szabadnak lenni… Még az sem biztos, hogy jó dolog.”
(Ismeretlen)
A szeretet és a szabadság két olyan eszmény, melyre mindenki vágyakozik, ráadásul egy időben, hiszen egyik sem lehet teljes a másik nélkül. Legtöbben az érzelmi biztonság menedékéből kívánják tökéletesen felszabadult döntéseiket meghozni. Azonban mindennapjaink során gyakran érezhetjük összeférhetetlennek őket, és nem mindig tűnik egyértelműnek, hogyan valósulhat meg kielégítő szintézisük.
A szeretetnek ugyanis az a természete, hogy az egyén meg akar hódolni a szeretet tárgya és annak kívánságai előtt, és kétségkívül vágyakozik az önátadásra, míg a szabadságra sokan tekintenek úgy, mint egy elvitathatatlan önrendelkezési jogra, melyet semmilyen körülmény nem korlátozhat, vagyis az alany minden pillanatban azt kezd magával, amit akar.
De valóban létezik szabadság ebben az értelemben?
Az ember lelki és fizikai értelemben sem független vagy önfenntartó, mert léte nagyon sok külső feltételtől függ, melyek nélkül sem mentális, sem testi egészségét nem képes megőrizni. A szabadság ideálja még részlegesen sem valósulhat meg, ha bizonyos kondíciók nem állnak hiánytalanul rendelkezésre. És be kell látnunk, azért ez nem nagyon ritka. Nem vagyunk mindenhatóak, ezért a filozófiai értelemben vett teljes szabadság problematikus.
Egy másik, megengedőbb megközelítés szerint persze a szabadságot úgy is felfoghatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeken belül, illetve azokat folyamatosan szélesítve érünk el reális célokat.
A szeretet akkor sérti a szabadság eszményét, ha kényszerítővé válik. Persze ez esetben azonnal sérti a saját eszményét is, mivel természetéből adódóan a szabad akaraton alapul. Amennyiben megkövetel, arrogánsan elvár, kihasznál és visszaél, azonnal saját magának mond ellent és megszűnik az lenni, ami.
Tehát a szeretet menedéke, vagyis az a személy, aki a szeretetet felajánlja, akkor adhatja át magát szabadsága csorbulása nélkül a szeretet tárgyának, vagyis a befogadó alanynak, ha az még gondolatban sem élne vissza ezzel soha, hanem egyidejűleg, természetes következményként ő is a szeretet menedékévé változna, s még mélyebben viszonozná azt. Ahogy e kölcsönös meghódolás során hálásan táplálják egymás érzéseit, a felek szívesen gondolnak magukra párjuk kizárólagos tulajdonaként, mégsem merül fel közöttük semmiféle elfojtó korlátozás. Mindez azért lehetséges, mert a kapcsolatot permanensen jellemző elégedettség és szilárd bizalom okán tökéletes érzelmi, intellektuális és fizikai szabadságot biztosítanak egymás számára. Így hangulatuktól merőben idegen az elnyomás. Ez az eszményi attitűd olyan káprázatos boldogsággal jár, hogy aki tapasztalja, nem akar majd szabadulni ebből az úgynevezett kötöttségből, mely a valódi szabadság kincsét kínálja, és immár idegenül tekint arra az egyéni függetlenségre, mely a kiábrándultak menedéke, s ami csak behatárolja az embert. Sajnos, teljesen nyilvánvaló, hogy ritkán ilyen tiszta ez a képlet, hiszen a bensőnkön parazitaként élősködő önzés, valamint az ebből következő, egyéb jellembeli hiányosságaink szinte mindent képesek földig rombolni. Emiatt általában félünk a tökéletes önátadástól, mert ha magunkat arra méltatlan személynek adjuk, bizonyosan kihasználnak bennünket, egyidejűleg fosztva meg mindkét álmunktól.
Az élő lélek elidegeníthetetlen természete, hogy önként rendeli alá magát az isteni szeretet hatalmának, mely aztán mindent felülmúló szabadsággal ruházza fel. Amikor azonban zavarodott éjjeli lepkeként a fiktív függetlenség lámpafénye vakítja, a helyes irányt elvétve, s a természetes fény menedékét elvesztve, szárnyaszegetten hullik a földi lét millió feltétellel terhes, végletesen determinált, szennyes talajára. Az isteni relációban az önvaló maradéktalan felajánlása a szabadságot, a szeparatizmus a korlátozást hozza el számára.
A legteljesebb mértékű érzelmi elköteleződés tehát csak egy érdemi viszonzásra képtelen, önző és egyoldalú kapcsolat esetén a szabadság ellentéte, máskülönben maga a szeretet…