Az letisztulás mítoszának térhódítása

„A közöny szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.”

(Anne-Sophie Brasme)

Manapság egyre többen szemlélik aggodalmakkal telve azt a technokrata korszellemet, mely az elidegenedés és közöny ijesztő tumorjaként már gátlástalanul burjánzik a társadalom koponyájában, s mely lassan a dekadencia szinte összes patológiás tünetét felvonultatja.

Talán e kórkép leggyötrelmesebb komponense az imperszonalizmus, melynek ragályos terjedése végső szövődményként, kétség kívül az empátia exitus letalisához vezet.

Elszomorító látni, hogy a nyugati kultúrákban az elmúlt néhány évszázadban hogyan bontott új, bomlasztó virágokat a személytelenség kártékony dudvája, s csak találgathatjuk, mi lesz velünk, ha majd züllesztő és diverzáns gyümölcsét fogyasztjuk.

Az emberi élet szinte valamennyi területén tetten érhetjük befolyását, amennyiben egy kicsit hátrább lépünk, és az egész képet kezdjük el szemlélni. Nincs is olyan nehéz dolgunk, ha észre akarjuk venni, hiszen tudatunk állapota, mentális változásaink következetesen nyomot hagynak a külvilágban, ahogy az ember, természetétől ösztökélve, örökké kifejezi magát a legváltozatosabb módokon. Többségünknek azonban fel sem tűnik a hanyatlás, s e jelenségekre magától értetődően, a természetes fejlődés vonzó és kívánatos hozadékaként tekintünk.

Nagyon érdekes, hogyan változtak karakteresen a művészetek már viszonylag rövid idő leforgása alatt, mind az üzenetet, mind a kifejezésmódot tekintve. Jól nyomon követhető, ahogy a példa kedvéért a flamand géniusz, Peter Paul Rubens életművétől kiindulva a festészet, pár száz év leforgása alatt, hogyan devalvál a szuprematizmus geometrikus absztraktciójának lehangoló végkifejletébe. A szobrászat nemritkán hasonló tendenciákat követ.

A műalkotások témája sem marad el a megjelenítés mögött, a transzcendensből hamar a profán térbe hanyatlott alá, hétköznapivá, öncélúvá, esetleg közönségességével provokálóvá válva, vagy annyira divatosan szubjektívvé, hogy szinte képtelenség pontosan behatárolni üzenetét.

Mostanában már nem nagyon építenek pazarul díszített, pompás palotákat sem, helyette egyre népszerűbbek a minimál, high-tech, azaz teljesen ”letisztult” belterű és külső megjelenésű otthonok. Nem is beszélve az olyan nyugtalanító szélsőségek megjelenéséről, mint például Oszaka kapszulahotelei, ahol már az élettér is a minimum alá redukálódik. Úgy tűnik, lassan eltűnik az igény a karakteres díszítőelemekre, s vannak, akik a viszonylag keveset is tolakodónak, vagy kimondottan ízléstelennek tartják.

Bútoraink is alaposan átváltoztak. Régen egy ágy lába, egy oroszlán vagy egy őz lábát formázta és egy mesterember hónapokig dolgozott egyetlen gazdagon faragott viktoriánus írószekreteren vagy egy intarziával díszített asztalon. Ezek a darabok néha, kis restaurálás után, még ma is használatban vannak, mert egyrészt jó rájuk nézni, másrészt pedig időt állóak, mivel nem pozdorjából készültek.

Öltözködésünket ugyanez a tendencia formálja, ha figyelembe vesszük, hogy az emberek, még a nem túl távoli múltban is igen elegánsak voltak, még hétköznapjaik során is. A tehetősebbek pedig egyenesen fenséges ruhákat viseltek. Gondoljunk csak az aranysújtásos mentékre, hímzett, gyönggyel kivarrt, bársony és selyemkelmékből készült, esetleg drágakövekkel kivert, díszes öltözékekre és változatos kiegészítőikre. Mindezek természetes és nemes anyagokból készültek, az akril, elasztán és poliamid ismeretlenek voltak. Emellett különböztek is egymástól, mivel nem voltak konfekcionálva, hanem személyre voltak szabva, hozzáértő mesterek által. A hölgyek gyakran és szívesen viseltek impozáns ékszereket. Mennyivel más benyomást kelt egy ilyen változatosan felöltözött társaság, főként, ha a szélsőséges példa kedvéért összevetjük az egykor Peking utcáin kerékpározó, Mao-öltönyös, arctalanná uniformizált tömeggel. Mindemellett, természetesen a visszafogottabb, egyszerű öltözék is ugyanúgy ízléses és szép, és a múltban is népszerű volt, például lelki beállítottságú embereknél, elsősorban a lemondottság és tisztaság jelképeként.

A tánc transzformációja is figyelemre méltó. Nem is olyan régen, egyidejűleg sok ember táncolt finoman összehangolva, komplex koreográfia szerint, fegyelmezetten követve az adott tradíciót, amelynek elsajátításába nemegyszer sok energiát kellett előzőleg befektetni. Ma, ha a tömeg meg is maradt, az egyén mégis gyakran befelé fordulva, elszigetelődve táncol saját elképzelése szerint. A zene, ehhez szervesen kapcsolódva, szintén szembeötlő átalakuláson esett át.

Hasonló képen degradálódik a nyelvünk, szókincsünk is, a nemek természetellenes asszimilációjáról nem is beszélve…

A letisztulás kifejezés, mint eufémizmus, elfedi e jelenség valódi természetét, mi több, haladásnak és fejlődésnek tünteti fel az elszemélytelenítő, degradáló tendenciákat. A számos finom részleten, vagyis a jellemzőkön alapszik ugyanis a változatosság, s ez a diverzitás az alapja az egyéniségnek is, amitől az megismételhetetlenné válik, és így eltérő személyiségjegyei okán különbözik mindenki mástól. Ha e markáns jellemzők fokozatosan eltűnnek az objektumokból vagy éppen a személyiségből, akkor egyformává tisztulnak le, ami az egyediség és az individuum pusztulását eredményezi. Ha nincsenek megkülönböztető jegyek, akkor minden létező ugyanaz. Ha minden ugyanaz, értelmét veszti a szeretet, mert az két, egymástól jól megkülönböztethető egyén, a szerető és szeretett közötti interakcióként nyilvánulhat csak meg. S ha megszűnik a szeretet, maga az élet válik okafogyottá. A személytelenség ezért, magának az életnek a tagadása.

A személytelenség tehát filozófiai értelemben azt jelenti, hogy minden egy, a hatását tekintve pedig, hogy az egymástól eltérő dolgok az azonosság irányába egyszerűsödnek. Ez a nyugtalanító vektor jelöli ki egyúttal a tudat fokozatos átlényegülését az öntudatlanságba, mely egyfajta befedődés, lelki eszméletvesztés. Így nyelheti el az egyéniséget a puszta létezés kézzelfogható tulajdonságok nélküli, differenciálatlan masszája.

Ebben a kontextusban vajon hogyan értelmezhetőek az olyan egyetemes értékek, mint az együttérzés, a hála, vagy akár az odaadás, melyek emberi életünk alapvetései? Sehogy sem, mert ebben a vonatkoztatási rendszerben mindezek áttetszővé, megfoghatatlanná válnak.

Érdekes, hogy Védák elmagyarázzák ezzel kapcsolatban, hogy Isten, aki örökké transzcendentális attribútumokkal és archetipikus személyiségjegyekkel rendelkezik, valamikor az idő felfoghatatlan mélyén, kiterjesztette magát végtelen számú, ugyanakkor a továbbiakban Tőle véglegesen elkülönült szerves résszé. Más szóval, páratlan személyiséggel és szabad akarattal rendelkező, parányi és függő természetű élőlényeket teremtett saját magából, bármiféle hanyatlás nélkül.

Így nyilvánulhatott meg a Teremtő és a teremtett közötti szeretetteljes kapcsolatból származó örömteli íz, a rasa, amin a permanens transzcendentális boldogság nyugszik.

Itt fontos leszögezni újra, hogy a rasa megjelenése kizárólag azért vált lehetségessé, mert mind az Eredeti Személyiség, mind kiterjedései tudatosak, s így teljes mértékben birtokában vannak az analizáló, kognitív és emocionális képességeknek. Emellett lelki formával és egyéb változatos jellemzőkkel rendelkeznek.

Mindezek ellenére sokan hisznek a számos személytelen “istenkép” egyikében, egyrészt azért, mert a hagyományosan teista beállítottságú, alapvetően az Isten iránti odaadásra épülő, klasszikus vallási irányzatok teológiája is, nemritkán történelmi-politikai befolyásra, apró változásokon keresztül, egyre inkább személytelen irányt vett, másrészt pedig sokan kiábrándultak, vagy idegenkednek egy felsőbb hatalomnak való meghódolás eszméjétől és inkább választják az egység és egyenlőség teóriáját, monista tradíciók vagy ezoterikus alternatívák felé fordulva. Fogékonyságunk tehát a személytelenségre a személytelen világképünkben gyökerezik, s ezáltal sajnálatosan a modern spirituális emberre is könnyen hatással lehet ez a kíméletlenül mindenkin átgázoló, gátlástalan önzést és érdektelenséget ünneplő, imperszonalista korszellem.

Lelki szempontból tehát, következetlen az individuális változatosság felszámolására törekedni, mivel az egyidejűleg megöli a szeretetre való képességet is. Sokszor láthattunk már disztópikus témájú filmekben egy deprimáló, autokratikus falanszterben sínylődő, egyforma egyenruhás, érzelmek nélküli egyénekből álló, hitehagyott társadalomképet. Ez a fajta, a személyiséget és szabadságjogokat elnyomó, totális kontroll a materialisták technokrata futurizmusának egyetlen siralmas elképzelése a hőn áhított béke megteremtésére, valamint a világban tapasztalható azon rossz dolgok megszűntetésére, melyek a szabad akaratban és az emberi jellem gyengeségeiben gyökereznek.

Tulajdonképpen minden rossz abból származik, hogy az egyén önmagát állítja a középpontba, és így saját maga válik odaadásának elsődleges tárgyává, s boldogulása a legfőbb prioritássá, melyhez környezete csak statisztál. A valódi odaadás gyakorlása segít kihelyezni a fókuszt, egy kicsit elvonatkoztatni magunktól és új, tőlünk független, nemes célokat kijelölni, melyek által, végső áldásként, őszinte együttérzéssel és érdeklődéssel fordulhatunk mások felé. Ez a folyamat, minden bizonnyal közvetlenül és hatékonyan számolja majd fel az imperszonalizmust az életünkben.

A mindenki által titkon óhajtott újra egyesülés, nem az eggyé válás, hanem a szeretet…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.