A múlhatatlan boldogság eszményéről…

„A holdkóros, a szerelmes és a költő a képzelődés mesterei.”

(William Shakespeare)

 

Emberemlékezet óta ugyanazt a légies jelenést űzzük, mely épp oly megfoghatatlan, mint egy misztikus fluidum, vagy valamiféle ámulatba ejtő, Morgan le Fay-féle szemfényvesztő káprázat. Néha egyetlen mámoros pillanatig elérni véljük, hogy aztán tehetetlenül és értetlenül nézzük végig, hogyan szabadul görcsös szorításunkból könnyedén, nincstelenné téve szívünket újra.

Ami a legszomorúbb, hogy néha úgy veszítjük el boldogságunk tárgyát, hogy az továbbra is a miénk marad. Tartósan birtokolva és jól kiismerve azt, az órák és percek apránként falják fel iránta érzett lelkesedésünket, s egyre érdektelenebbé válunk, míg aztán a közöny és az unalom válik uralkodóvá, elérve, hogy ne is gondoljunk rá többé. Ha van valamink, de mi sohasem gondolunk rá, mert már kegyvesztetten kihullott a szívünkből, az olyan, mintha nem is létezne. Ha nem őrzi meg emlékezetünk valamiért, mintha soha nem is lett volna a miénk. Így pusztulnak minden pillanattal egykori kincseink.

Melyik tragikusabb? Végignézni romlását, míg már képtelen megújulni, hogy minden nap megküzdjön figyelmünkért, vagy még rajongva elveszíteni ezelőtt, idejekorán?

A hétköznapi értelemben vett boldogság csapongó mivolta abban gyökerezik, hogy képtelen tartós elégedettséget adni, mivel világunk ideiglenes természetű, s minden, ami benne felfogható, átmeneti.

Egy konzum-civilizáció nem is épülhetne másra, mint az örökké kielégíthetetlen vágyunkra, hogy végre tartós békére leljünk. Innen a megtévesztő és közkeletű propaganda, miszerint a különféle társaságok kínálatukkal épp az elégedettséget garantálják számunkra. Ha ez valóban így lenne, azzal csak a valódi piaci koncepciójuknak mondanának ellent. Valójában az egyetlen, amit képesek garantálni, az az elégedetlenség. Csak így tudják majd ismét ránk tukmálni az újabbat, gyorsabbat, szebbet. Mert amint felkínálják, a sajátunk, még ha új is, gyorsan kopottá válhat a szemünkben. A szűnni nem akaró érzelmi, tervezett-beépített vagy természetes avulás és a sokszor mesterségesen generált, felesleges igények biztosítják a szakadatlan körforgását a békétlenség eme roppant apparátusának.

Az elme természete, hogy nem akarja elveszíteni semmilyen módon azt, amiből örömet merít, ezért elvárásaink alapján azt akarjuk, hogy a boldogság nyújtson békét, elégedettséget és ugyanakkor legyen permanensen fenntartható, azaz örökké megújuló, mindig friss.

A boldogság ezen idealizált felfogása oly mélyen van belénk ivódva, hogy nem is igazán tudjuk másképp elképzelni. Jóllehet még senki nem tapasztalta vagy látta, legbelül mégis mindenki az örök boldogságról ábrándozik. A tapasztalatok fényében ez, vagy az ember egy megmagyarázhatatlan, irracionális oldala, vagy talán valóban létezik ebben az eszményi formájában, és egy nagyon mélyről ható és ősi, kollektív emlék kísért konokul valamennyiünket. Noha sokunkban megvan a hajlam a szánalmas kompromisszumokra, mégsem szívesen érjük be kevesebbel annál, ami örök, és hacsak nem pusztított már el bennünket félig az apátia, kivétel nélkül, foggal-körömmel küzdünk ellene, amikor valami jónak vége szakad. Mert a boldogság eredetileg egy olyan valami, aminek nem lehet vége, máskülönben csak egyfajta szenvedés, egy másik néven.

Ezért, amikor a szemébe nézünk annak, akit szeretünk, azt mondjuk, ”örökre”. Talán valahol, elménk egy racionális zugában tudjuk is, hogy nem lesz így, hisz az ellent mondana mindennek, amit valaha is tapasztaltunk, de mégis őszinte, mert erre késztet bennünket a szeretet hajlíthatatlan törvénye, s ennélfogva akkor és ott, képtelenek is vagyunk másképp érezni.

Az ember jól tudván mindezt, megpróbálja késleltetni az íz elvesztését. Van, aki bölcsen a mértékletességet választja, és engedi, hogy az érzékek és az elme időnként fellélegezhessenek, így azok periodikusan kitisztulva, újra képesek egy viszonylag természetes utat nyitni az adott kívánatos tapasztalat előtt. Mások, az átmeneti elkülönülésre képtelenül, az intenzitás növelésére kényszerülnek, és emelik a dózist, mely metódus ritkán váltja be a hozzá fűzött reményeket, és egy ponton inkább befedődéshez, a tapasztalat eltompulásához, illetve kiégéshez vezet. Sajnos, lehet valami bármilyen szép, kedvező vagy egészséges, ha elvétjük az egyensúlyt, ízét vesztheti, vagy kifejezetten ártalmassá válhat. Nem számít, mennyire szeretjük a kedvenc desszertünket, vagy dalunkat, túladagolva meggyűlölhetjük, vagy meg is ölhet bennünket. Ha erőből akarjuk fenntartani azt, ami már elveszett, könnyen visszás eredményre juthatunk.

A lélek a finom és durva fizikai testen keresztül fejezi ki magát és tapasztal, azaz ízleli meg a környezete által felkínált finom és durva minőségű érzéktárgyakat. A fizikai test öt érzékből épül fel, melyek a durva érzéki tapasztalat közvetítői, míg a finom test egyik fő összetevője az elme, ahol érzelmi, intellektuális élményeinket éljük át, s ahol vágyaink is manifesztálódnak. Az önvaló, a lélek örök, de a benyomások hatására szüntelenül változó finom anyagi testben rekedve, kiszolgáltatottan sodródik karmája sebes vizű folyamában, hogy különböző durva fizikai testek millióit öltse magára, melyek mind az érzékelés egy-egy sajátos variánsát kínálják.

De bármilyen tündöklő tapasztalatot is ajánljon fel az átmeneti materiális természet az ideiglenes elmén és testen keresztül a léleknek, az sohasem válhat tartósan elégedetté tőle, mert ami örök, nem töltekezhet be maradéktalanul azzal, ami eseti, mert az mindig elégtelennek fog bizonyulni.

A léleknek csak egy, vele minőségileg azonos régióból származó, múlhatatlan öröm nyújthat elégedettséget. Ezen varázslatos boldogság után történő olthatatlan sóvárgás és fáradhatatlan kutatás, egyidejűleg az ember elvitathatatlan természete és életének legmagasztosabb célja.

Mert létezik…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.