Amikor szerelmesek leszünk, rajongásunk tárgya nem annyira a másik személy, mint inkább egy önnön elvárásainkból összehordott elbűvölő vízió, melyet korszakokon át építgettünk bensőnkben, reménytelenül befejezhetetlen ábránd-katedrálisként.

Szóval, fogjuk teremtményünket, ezt a ragyogó szellemet, és rávetítjük az újonnan érkezőre, majd beleszeretünk egy álomba. Leendő kedvesünk így arctalan színész, vonzó projekciónk gyanútlan vagy megátalkodott alakítója.

Idővel azonban, ahogy valóban megismerjük a másikat, köthetünk kompromisszumokat, vívhatunk fájdalmas küzdelmeket nap nap után, hogy azzá tegyük párunkat, aki igazából sohasem volt, vagy reményt vesztve újra elindulhatunk, hogy találjunk valakit, aki hajlandó arra, hogy továbbhordozza álmainkat…

Mióta tart ez? Ki tudná megmondani? Koldusként, szeretetlenül élünk, megfosztva odaadásunk központi tárgyától, aki mindenki ideáljának eredeti archetípusa, a Mindenkit Vonzó.