Szenvedés és Perspektíva

„Mivel szegény vagyok, álmom van csupán,
Álmaim lábad elé terítem,
Finoman lépj, álmaimon gázolsz.”

(William Butler Yeats)

A nyomorúság, a változatos gyötrelmek, ha nem vigyázunk, lassanként kifosztják a szív kincsestárát, amikor szinte szakadatlanul, nagy intenzitással áramlanak belé. Ezen iustus következmények áradásának megadással, alázattal, derűvel, vagy némi öniróniával való, elkülönült szemlélése nemegyszer pont azt a lelki erőt igényelné, melynek ilyenkor nagy híján vagyunk, mégis, ha nem törekszünk erre erőnk felett, egy olyan ösvényre tévedhetünk, mely végül elkerülhetetlenül a sötétség kapujába (tamo-dvara) vet bennünket.

Meglehet, ahogy mondani szokás, a felkészültség és a fegyelem, sorsunk urává tesz, azonban sebzett szellemi kondíciónk miatt gyakran, rendkívül nehéz erre az útra lépni. S ha túl gyengék, megalázottak és sértettek vagyunk hozzá, az ember azt kockáztatja, hogy egy szörnyeteggé válik.

Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” – mondja Victor Frankensteinnek a teremtménye, Mary Shelley híres regényében. Kétség kívűl együtt érzünk ezzel a tragikus sorsú és végtelenül magányos lénnyel, bár felfogása azon az illúzión alapszik, hogy a felelősség szinte teljes mértékben az alkotóját terheli. Valójában, amikor feladta a küzdelmet, megadta magát annak az ellenállhatatlannak tűnő, kényszerű befolyásnak, mely balsorsának fájdalmas körülményeiből adódik, s amely balsors az ő személyes múltjában gyökerezik. Már amennyiben szemlélhetjük példánkat a metempsychosis, a lélekvándorlás kontextusában…

Itt érdemes megjegyezni, hogy az isteni gondviselésben (divina providentia) hívőknek meggyőződése, hogy a megtisztulás fájdalmas próbatételekkel terhes folyamata természetfeletti erők tökéletes és finoman cizellált kontrollja alatt zajlik, mely örökké mértéktartó abban az értelemben, hogy az alany aktuális kognitív, emocionális és spirituális állapotát, illetve tűrőképességét maximálisan figyelembe veszi. Másképpen fogalmazva a felkavaró, pontosabban feltáró élmény (apokalüpszisz) intenzitása pont olyan fokú lesz, amelyet teljesen bizonyos, hogy a szóban forgó személy még képes lesz elviselni. Ugyanakkor ő maga ennek általában nincs tudatában, így a kibontakozó szituáció a végsőkig fokozódva képes elérni a célját, a katarzist, vagy egyfajta szent kétségbeesést, melynek közvetlen eredménye a nemkívánatos dolgok feldolgozása, elengedése és egy lelki koncepcióra cserélése, egyfajta kardinális szellemi fordulópontként. („Már fájdalmasabb szorítani, mint elengedni…”)

Emellett hangsúlyoznunk kell azt is, hogy egy dolog a tisztulás, a szenvedés pedig egy másik. Szenvedést korlátlanul tapasztalhat valaki a múlt tetteinek következményeiként, az eredmény legfeljebb néhány karmikus adósság kiegyenlítése, de nem tisztulnak ki tőle a szívnek azon tendenciái (anartha), melyek követelésére bűneinket egykor elkövettük. Így kínzó kényszereink idővel új életre kelve felszínre törnek és ismételten megkísértenek bennünket ugyanazzal, ugyanúgy. Ekképpen determinálnak kárhozatra örökké ismétlődő körökben (mrityu-samsara). Ennek okán a szenvedés nem tud megtisztítani közvetlenül, viszont tanít bennünket, s így ha már minden elég fájdalmassá válik, hozzákezdhetünk ahhoz, ami tisztít (mantra). Így szakadhat meg a kör.

Tehát szenvedésünk két merőben eltérő arcát is mutathatja, melyek közül az egyik öncélú, örökké magába visszatérő, ismétlődő, míg a másik tanító-tisztulásra inspiráló, önmagát kioltó és átmeneti. Egy keresztútnál választanunk kell majd, de az, hogy melyik típusát öleljük majd magunkhoz, attól függ, hogy milyen attitűddel közelítjük meg, és ez igazán sorsfordító állomása lesz az életünknek.

Mindent összevetve, ha föladjuk, s megengedjük, hogy sértettségünk felülkerekedjen rajtunk, valamint felesleges feltételeket szabunk, könnyen a megváltás lehetőségét is elveszíthetjük, igaz, csak átmenetileg. Ez a fajta kapituláció és megalkuvás személyiségünk sötétebb oldalával csak az elején tűnik könnyebb megoldásnak, mint a fájdalmasabbnak tűnő, a helyes feldolgozáshoz nélkülözhetetlen őszinte belátás és alázat, de végső soron határozottan önsorsrontó és semmi kedvező végkifejlettel nem kecsegtet. Spirituálisan megközelítve, nincs jogos mentség vagy kielégítő indok arra, miért is lettünk becstelenné vagy romlottá, és nem válhatunk áldozattá sem azáltal, ha büszkeségünknek engedelmeskedve, másokat hibáztatva lerázzuk magunkról a felelősséget szégyenteljes tetteinkért, s mindezt azért, mert nagyon fáj, ami következményként most velünk történik. Talán ehhez kell a legtöbb őszinteség, hogy feladjuk a tehetetlenül ide-oda sodródó, szeplőtelen áldozat státuszát, mely szerepben magunk előtt tetszelgünk, s mely azonosság a legvégső menedékünk. Ezt legutoljára adjuk fel, mert a szívünk mélyén jók akarunk lenni és jónak is akarjuk látni magunkat és ez azért van, mert a lélek eredendően jó.

A legfontosabb talán, amire érdemes kitérni a fentiek fényében, az az esszenciális dolog, amit a legtöbben értünk félre, vagy pedig egyáltalán nem is vagyunk tudatában. Éspedig, hogy minderről kizárólagosan a bűnhődő egyénnek kell így gondolkoznia és mindenki másnak valóban menedékre szoruló áldozatként kell rá tekinteni, nyilvánvalóan nem az infantilis naivitás, de a lehető legteljesebb és legmélyebb együttérzés jegyében. A hétköznapi élet során a fordított forgatókönyv a leggyakoribb, mely dramaturgia alapján a szenvedő fél nem érzi felelősnek magát, s a körülményeket, illetve a környezetét okolja az kialakult problémák miatt, míg a közvetlenül érintett közösség vagy hűvös közönnyel, érzéketlenül ítél, vagy pusztító szenvedéllyel, de végül is megvádolja, elutasítja, majd kiközösíti őt. Mennyivel szebb, amikor egy magát többé-kevésbé tárgyilagosan megítélő, őszinte és bűnbánó személy egy valóban támogató közösségben képes lelkiekben gyógyulni. Felmerülhet persze az ellenvetés, miszerint ez a felfogás túlságosan leegyszerűsítő és reménytelenül idealizáló, így mérsékelten életszerű. Meglehet, azonban mégis szükségünk van tökéletes eszményekre, mert pont a feléjük való örök igyekezetünk predesztinál bennünket a valóban értékes emberi létre.

Gondolhatná valaki azt is, hogy a l’art de la souffrance, a szenvedés művészete azt jelenti, hogy hozzá kell szoknunk, meg kell szeretnünk, vagy morbid módon élveznünk kell kínjainkat, de ez egy téves idea, ugyanis a lélektől alapvetően idegen a szenvedés, mert természetétől fogva örömkereső (anandamayo ’bhyasat). A permanens gyötrelmes életet csak a mélysötétségben (tamo-guna) élők tudják tolerálni valameddig. A szenvedésben a művészet kizárólag annyi, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy hogyan lehet a lehető leggyorsabban, a lehető legkevesebb veszteséggel és a lehető legtöbb tanulsággal kikeveredni belőle, miközben végig megőrizzük méltóságunkat és elveinkhez is hűek maradunk. Erről azonban mindenki tudja, hogy egyáltalán nem könnyű, sőt inkább tűnik egy abszurd kihívásnak, de sajátosan pont ebben rejlik lélekemelő képessége is.

Ha az életünk legválságosabb, az összeomlást közvetlenül követő időszakát leginkább jellemző tudatállapotot kellene lényegi igazságként, tömören szavakba foglalnunk, azt mondhatnánk, ez az életszakasz a Magna Solitudo, a nagy elhagyatottság jegyében telik. A differenciálatlan és áthatolhatatlan űr, mely ilyenkor szinte felemészt bennünket szegregál korábbi, elveszített életünktől és valóban gyökértelennek érezhetjük magunkat ideig-óráig. Ahogy a kígyó vedli le a bőrét, úgy feslenek le rólunk idejét múlt, szűknek és merevnek bizonyult elképzeléseink az életünkről és egyáltalán a valóságról. Kétségbeesésünkben, ahogyan talajt vesztve hiába keresünk valami szilárd támasztékot, szinte már mindent megkérdőjelezünk, és már nem is tudjuk, miben higgyünk és miben nem. Ez az intenzív identitás válság minden bizonnyal a korábbi önvaló teljes lebontását generálja végül, előkészítve elkerülhetetlen megújulásunkat. Ez a legkésőbbi pont, amikor a helyes attitűdöt magunkra kell erőltetnünk, mert itt dőlhet el, démon vagy angyal születik-e. Tulajdonképpen választanunk kell egyfajta dühös, sértett keserűség és az őszinte, derűs remény között, mert e két hozzáállás teljesen más irányba sodor majd bennünket.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy miközben valóban a legjobbat próbáljuk kihozni magunkból és a helyzetből, nem érezhetünk valami nagyon mélyről fakadó, szívfacsaró keserűséget, vagy kifejezetten megsemmisülést, de még itt is van valami, amivel jó, ha nagyon körültekintően bánunk és tudatában vagyunk romboló befolyásának. Ez pedig nem más, mint önmagunk eltúlzott bántalmazása. Az őszinte önelemzés, a múlt hibáival, tévedéseivel való bátor szembenézés jelentős bűntudattal és szégyenérzettel társul, melyeknek szüntelen, zavarba ejtő jelenléte könnyen kiválthatja önmagunk, már egészségtelen mértékű, állandósult mentális vegzálását. Miközben szakadatlanul büntetjük, kárhoztatjuk és átkozzuk magunkat, a mértéket elveszítve, könnyen saját intenzív abúzusunk áldozatává válhatunk. Ebben az a veszélyes, hogy idővel elhihetjük, hogy olyan rosszak vagyunk, hogy számunkra már nincs kiút. Reménytelenségünk teljes tehetetlenségbe torkollhat. A végkifejlet; súlyos depresszió, apátia, lelki agónia. Ezt semmi esetre sem engedhetjük meg magunknak. Mindent el kell utasítanunk, ami alááshatja érzelmi gyógyulásunkat, elszívja lelki erőnket és ellopja reményeinket. A bűntudat szükséges, az egyén érett erkölcsi érzékéből adódik, de legyünk vele óvatosak, mert túl nagy dózisban végezhet velünk. Próbáljuk megtalálni a balanszot és ne adjuk fel soha!

A szenvedés, életünk válságos időszaka pedig jön és megy. Ez teljesen bizonyos. Klasszikus, ahogy a saját elménk úgy próbál majd becsapni bennünket, hogy azt sugdossa: „Ez már mindig így lesz!”. De nem, ahogy minden, a szenvedés is átmeneti. Nem maradhat, mert nem tud. De ha már át kell gázolnia rajtunk, találjuk meg a módját, hogyan húzzunk hasznot belőle, hogy összességében győzelemként gondolhassunk vissza rá, amikor már elmúlt. Tennyson szavaival élve:

„Mély bánat volt az, mely emberivé lágyította szívemet.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.