A monizmus magányossága

Ahogy a Magány szenvtelen istensége az elszigetelt szívek áporodott kamráit egyre korhasztja, úgy borítja el a közönséges szemnek láthatatlan, avas, bakacsinszín foltjaival az otthonok és a közösségi terek falait is, s így pállott levegőtlensége fojtó lidércként térdel milliók alighogy mozduló mellkasán. Ez a szótlan, a búskomorság kesely rongyait viselő, ösztövér rémalak aztán, a reményvesztettség kelevézével terelgeti egykedvűen e sivár lapályon elhagyatottan ődöngőket a letargia és a katatón érzéketlenség irdatlan olajütője felé.

Mások, az emocionális légszomj keltette pániktól egzaltáltan, még valahogy kitörnek a túlélést szolgáló, utolsó adrenalin lökettel, hogy aztán e rendre a nyakukban lihegő sötét árny által űzve, egy emberöltőnyi, hiábavaló ámokfutásba fogjanak egyik helytől, otthontól, társtól a másikig. Szókratész egyszer így szólt ezzel kapcsolatban:

„- Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem vállnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe-körbe. Ugyanaz fojtogat, ami messzire űzött. {…} Ez a hányódás a semmibe visz…”

Úgy tűnik, nem könnyű csak úgy elmenekülni a magány elől. Talán vissza kellene térnünk a kiindulási ponthoz, hogy újragondolhassuk lépéseinket. Seneca szavaival élve:

„Szívet kell cserélni, nem égboltot.”

Mert a magány nem egyedüllét, hanem szeretetlenség. Az egyedüllétben is jelen lévő boldogság nem igazán születhet meg befedett elmék korlátolt együgyűségéből, sokkal inkább a tudatos egyszerűség ártatlan tisztaságából, mely a spirituális régióhoz való, szívmelengető kapcsolódás támogató hátországa. Mind az egyedüllétben, mind a társas létben a magányt a relációk mélységéből származó érzelmi távlatok számolják fel, ahogy a kelő nap ereje szívja fel a hajnali párát. Más szóval a közösségtől visszavonult ember számára ez az életadó napfény a transzcendenshez való kapcsolódás, melynek intenzitása a részben, vagy magas szinten megvalósított odaadás perspektívájával korrelál. Ennek okán az odaadó természetű egyedüllét, valójában csak egy másik fajta, rendkívül örömteli társas lét, azonban, ha a lelkiséget kivonjuk a képletből, fennáll a veszélye, hogy önként vállalt elszigeteltségünk a közönséges magány hitvány beltenyészetévé fajzik azáltal, hogy tartósan egy szerfelett elidegenítő kapcsolati vákuumban rekedünk.

A monizmus alapvetése, hogy minden egy, amely végső soron nem individuális. Az odaadáson alapuló lelki filozófiáé pedig az eredendő lelki diverzitás, annak ellenére, hogy egyidejűleg nem tagadja a lelki azonosság létezését sem (acintya-bhedabheda-tattva). A materiális természet, a megnyilvánult világmindenség alaptermészete a dualizmus, azaz a kedvezőtlenségek szembeszökő pólusa is jelen van benne, azonban a transzcendenst, makulátlan és eszményi mivolta miatt, nyilvánvalóan nem terhelhetik hiányosságok. Emiatt sokan arra a következtetésre jutnak, hogy a megkülönböztető jegyek, sőt maga a személyiség is illúzió, mert azt a kettősséget képviseli, mely magában hordozza a tökéletlenséget, így azok nem létezhetnek az abszolút szinten, mivel az mentes bárminemű hibától. Ezért, a tengernyi csalódás miatt a kapcsolatokból kiábrándultan, személyes létüket feláldozva a Brahman sugárzásba, vagy a Nirvánába akarnak merülni, esetleg eggyé szeretnének válni az Univerzummal, vagy az Isteni Fénybe kívánnak olvadni. Vannak, akik úgy vélik, minden káprázat, ezért az Üresség vagy Nihil után sóvárognak, mely maga a maradéktalan létkihúnyás, megsemmisülés, a filozófiai értelemben vett színtiszta, differenciálatlan Semmi. Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a transzcendensben jelen lehet a végtelen változatosság tökéletes boldogsága is, mely esetleg a legszélsőségesebb mértékben személyes természetű.

A tapasztalásra képes individuumok nélkül nem létezik kapcsolat, szeretet, így boldogság sem. Ha nincs személyiség, ki tapasztal? Mert ha van személyiség, akkor van gondolat, érzelem, akarat, elemzés, emlékezés és azonosság is. Ha mindezt tűzre vetjük, nem magát a szeretetet vetjük-e tűzre? Ha nincs, aki érezzen többé, hol lakik majd az odaadás? Ha feloldódtunk és eggyé váltunk, értelmét veszti a szerető és szeretett fogalma. E kettő közötti misztikus térben teremtjük és éljük meg ugyanis a csodát minden egyes nap; szeretetteljes viszonyainkat. Eko’ham bahu syam, hajdanán, az idők kezdetén az Egy örökre sokká lett. Így manifesztált Isten egy szakrális közeget az odaadás számára. Valójában az önvalónktól elidegeníthetetlen személyiséget és személyességet sem megtagadni, sem elveszejteni nem kell, csak megszabadítani az önző tendenciáktól azáltal, hogy a szeretet abszolút szintjére emelkedünk.

Tulajdonképpen e rövid írásnak már a címe is ellentmondásos. A megvalósított monizmusnak valójában nincs magányossága, ahogy szeretete sincs. Nem foglal állást, nincs véleménye, nem érez semmit többé. Ha hétköznapi emberként az egység filozófiája mentén éljük az életünk, legbelül könnyen magunkra maradhatunk, annak megkerülhetetlen természete miatt. Nehéz szeretni azt, ami lélektelen. Ha pedig monistaként rajongunk az odaadásért és az önfeláldozásért, talán végig kellene gondolnunk milyen végkifejlet felé vezet bennünket ez az ösvény.

Meglehet, nincs is magányosabb élet, mint amelyre az egység személytelensége vet baljós fényszöget, mert észrevétlenül lényünk legbensőbb szükségletétől foszt meg bennünket, hogy szeretetet érezzünk valaki más iránt…

    1. I really appreciate the effort you have made to understand this complex Hungarian text. I know how hard this is. I plan to publish some essays in English in the near future. Thank you for your kind feedback!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.