Az elhagyatott ház

S csak rémes árnyak bálja, melyet

A véres ablakokon át

Ma itt disszonáns zene mellett

Az utas kavarogni lát…”

(Edgar Allan Poe)

     Ahogy Lesmahagow határában kószáltam céltalanul, hirtelen egy viharvert, nyíl alakú fatáblát pillantottam meg, melyre valaki cirkalmas betűkkel a ”gyalogösvény” szót pingálta. Csábítóan mutatott a kis erdei csapás irányába, mely egy jó darabig szinte párhuzamosan futott a Nethan folyó zúgókkal teli, sebes sodrású és ércektől feketéllő vizével. Mivel szokatlan módon az elmúlt hetekben alig esett, viszonylag könnyen haladtam, itt-ott kerülgetve a boróka lombok alatt elterülő iszapos-pocsolyás szakaszokat. Csakhamar egy tisztáshoz érkeztem, melyet az errefelé olyannyira jellemző, rusztikus, szürke kőfalak romjai és néhány roppant méretű, élénkzöld mohával borított, kidőlt ősfa szabdalt szabálytalan parcellákra.

     Amint egy pillanatra megálltam, hogy rácsodálkozzak erre a zord-romantikus, kora tavaszi kaledón vidékre, a folyó túloldalán, a dombtetőn, egy épületre lettem figyelmes. Jól kivehető volt a fák lombja fölött nyújtózó, lőrésekkel teli, mélabús tornya és az itt-ott gyérebb vadonon átsejlő komor sziluettje.

     Eltökéltem, hogy felfedezem a környéket, így hát a folyón átívelő kis fahíd felé vettem az irányt, hogy átkelve rajta aztán felkapaszkodhassak az évszázados fákkal dúsan borított ormokon.

     Még a híd előtt egy golden retriever rohant felém, nyomában egy esetlenül loholó vörösesszőke kisfiúval, aki elöl már elvesztette tejfogait, s akinek az igyekezettől az orráról lecsúszott kis, ovális szemüvegkerete csak úgy ragyogott a kora délutáni szűrt napfényben.

     Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a sejtelmes fellegvárat a magaslaton, de a rendkívül erős skót akcentusa miatt a válasz nekem inkább hangzott a gael egy titokzatos, ősi kelta dialektusának, mint angolnak. Mindenesetre megrázta a fejét és a háta mögé mutatott, ahol a nagyapja közeledett komótosan. Kérdésemre az öregúr meg sem állva, hanyagul mutatott az ösvényre, melyet követnem kell, hogy elérjem úti célom.

     Az erdős lankákon felfelé kaptatva elbűvölőnek találtam, ahogy megannyi csermely igyekezett kanyarogva az alant hevesen zubogó Nethan felé, s vidám csobogásuk elvegyült a madárdallal és e derűs pagony megannyi más kedvező neszével.

     Váratlanul, szinte átmenet nélkül vetett véget az idillnek, amikor a ritkuló fák közül kilépve, egyszerre egy hajdan volt, elhanyagolt angol kert elégikus maradványai között találtam magam, melynek túlsó végén ott tornyosult az a letargikus, csüggeteg kolosszus. Olyan volt a riasztó ház az elragadó tájéktól övezve, mint egy csepp irtózatos erejű idegméreg, némi batrachotoxin egy fenséges ízű Éclair fánkon, vagy mint a pestis egyetlen fekete foltja egy hófehér és hibátlan testen. Amint a természetellenes csendben szemléltem ezt a lélek-zsibbasztó, valószerűtlen jelenést, H.P. Lovecraft; A különös, magas ház a ködben című gótikus rémálma jutott eszembe.

     Ahogy később megtudtam, a kietlen épület a kétes hírű Birkwood Castle, melyet a 18. században emeltek, s mely a múlt század húszas éveitől elmegyógyintézetként üzemelt. Egyes források szerint ez a ház Britannia kísértetjárta helyeinek egyik leghírhedtebbike.

     Miközben lassan ballagtam csúcsíves kapuja irányába, azon tűnődtem, hogy ezen egykoron élettel teli kastély, melyben kezdetben a McKirdy család ölelte és gyűlölte egymást, vajon mily kínos kórság által enyészett e romlott, szikkadt vázzá. Meglehet, apránként magára öltötte a benne élők lelkivilágának természetét, és most elhagyatottan, a roskadó falak mögött még kiirthatatlanul ott tanyázó ragacsos múlt addig korhasztja, míg végleg el nem tűnik a föld színéről.

     Elnéztem a nappali fényben is zavarba ejtő, üveg nélkül tátongó ablakokat, melyekben a külvilágot kémlelő sötét árnyaknak tűnő, szakadt fekete nylon függönyök csapkodtak vadul az erős huzat miatt. Az emeleti termeket megszálló varjak időnként szörnyű lármát csaptak, kellemetlen károgásuk szinte kettéhasította az étert.

     Ekkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belülről is szemügyre vegyem a helyet, ahogy a romantika korának egyik legjelentősebb novellistája, Edgar Allan Poe valamelyik klasszikusának főhőse is minden bizonnyal tette volna. Már láttam is magam, ahogy a Skócia nemzeti ”virágával” ékesített, bogáncs-mintás tapétájú folyosókon és a kórházi időszakból fennmaradt ódon, csempézett termekben bolyongok izgatott várakozással, hogy hátha valami bámulatos titokra bukkanok a következő sarokban. S mily rejtelmes katakomba, s pince-labirintus húzódhat alant…

     Gyermeteg ambíciómtól fűtve már indultam is volna, ha hirtelen eszembe nem ötlik legutolsó hasonló kalandom emléke.

     Pár éve egy bájos oxfordshire-i városka határában egy eldugott kis templomba botlottam. Egy teremtett lélek sem járt arra, így hát úgy döntöttem, elidőzöm egy kicsit bent, s talán néhány mantrát is elmondok. A jobbra-balra dőlő, több száz éves szürke sírkövekkel és ködbe burkolózott, búbánatos arcú kőangyalokkal teli, melankolikus sírkerten átvágva, a rézgombos nagy tölgyfaajtón keresztül egyenesen a főhajóba léptem, melyet épphogy csak megvilágított a szenteket és vértanúkat ábrázoló nagy színes üvegmozaik ablakokon át szűrődő gyér fény. Rég nem szellőztethetett itt senki, s ennek okán a nehéz, dohos levegő, mely az antik orgonából, az évszázados kárpitokból és bútorokból áradt, szinte fojtogató volt. Kisvártatva tompán fájni kezdett a fejem és úgy éreztem az épület teljes láthatatlan része rám omlik és maga alá temet. Értettem, hogy valami nincs rendben ezzel a hellyel, ezért jobbnak láttam, ha visszatérek a friss levegőre. Aznap éjjel szörnyű lidércnyomásom volt, s mikor verejtékben úszva felriadtam, teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek nem lehettek az én álmaim. Az ember sohasem lehet teljesen bizonyos benne, miféle rejtőzködő ragályt visz haza gyanútlanul egy-egy furcsább kirándulás után…

     Szóval, mindezt megfontolva habozni kezdtem és kínzó kíváncsiságom is alábbhagyott.

     Lehetséges, hogy életünk javarészt egy kellemes erdei sétához hasonlatos, azonban szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb, nemvárt módon egy abszurd tisztásnál kötünk ki, melyen ott áll egy bizarr ház. Tudni fogjuk, ha dolgunk van vele, mert nem tudjuk majd kikerülni, mivel csak azon keresztül vezet az út. Ki kell takarítanunk, rendet kell raknunk benne, mielőtt hátrahagyhatjuk. De másfelől az is lehet, hogy menet közben látunk még egyéb kártékony romokat is, melyekkel nem igazán tudunk mit kezdeni. Talán a legjobb, ha ügyet sem vetünk rájuk és elkerüljük őket. Ha nem segíthetünk vele magunkon vagy másokon, pusztán csak unalomból, passzióból vagy infantilis kíváncsiságból meghemperedünk a mocsárban, annak mi haszna van? Mi értelme fölöslegesen magunkhoz ölelni azt, ami csak dögvészt szabadít ránk, megmerítkezni a tamo-guna sötét fényében, mely az enyészet misztikus, materiális minősége, s mely csak még több illúzióval és a kilátástalanság tehetetlenségével fertőz meg minket, hogy a mélybe rántson? Tartozunk magunknak annyival, hogy felismerjük a különbséget…

     Még ott álltam, s csak meredtem a szörnyre, de már tudtam, nincs közöm e házhoz. Egy vállrándítással hirtelen sarkon fordultam és elindultam lefelé az avítt kandeláberek között kígyózó úton, abba az irányba, merre a főkaput sejtettem. Hátra sem néztem. Ideje végre visszatérni az élők közé, ideje hazatérni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.