A hírnév ára

„A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig, mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.”

(Abraham Lincoln)

Jóllehet, csaknem egy emberöltőnyi idő telt el azóta, mégis tisztán emlékszem arra a fullasztóan párás napra egy zsúfolt kikötővárosban, mely Dél-Afrika keleti partján terül el. Az év legnagyobb, négynapos spirituális fesztiváljára több százezer embert vártak Durban-be, s a nagyszínpad közvetlenül az Indiai-óceán partján, egy hotelekkel övezett, forgalmas sétányon lett felállítva. A kilátás pazar volt, s úgy tűnt, a hőségben remegő, szikrázó tankhajók mintha a horizonton úsztak volna, én azonban mégsem tudtam értékelni a látványt, s helyette csüggedten roskadtam a színpadon álló, dobokat kiemelő emelvényre, mert még mindig borzasztó frusztrált voltam a délelőtti siralmas soundcheck és egyéb problémák miatt. Rosszul tűrtem a tehetetlenséget, s úgy éreztem, nem sok választ el attól, hogy az elmém roppanjon egyet, s úgy terítse be millió darabjával a padlót, ahogy csak az autók szélvédője tud betörni. Ekkor meglepő dolog történt, ami szerencsésen kizökkentett abból, hogy a napom hátra lévő részét is maradék önuralmam masszív szabotálásával töltsem. Váratlanul ugyanis, egy sáfrányszín ruhás alak huppant le mellém, majd mélyen a szemembe nézett, s csak annyit mondott halkan: –Kölyök, ne akarj ”valaki” lenni!

Nem volt semmi kioktató vagy megrovó az idős sadhu szavaiban, egyszerűen csak valahogy felfigyelt belső pokoljárásomra és kedvesen megszánt. A szemeiben láttam, a hangjában hallottam, hogy valaha talán ő is járhatott ott, ahol most engem látott vergődni, s emiatt úgy döntött, kegyes lesz hozzám. Nem sokkal ezután már magamra is hagyott, s én azon tűnődtem, vajon van-e elég évem, elég életem hozzá, hogy érdemben felfogjam ezt az ajándékba kapott, rövid kis szútrát, hogy a megvalósításáról már ne is beszéljünk.

A meglehetősen öntörvényű Hírnév, melyet milliók hajszolnak nap nap után, akár egy szeszélyes jégkirálynő, hűvös konoksággal ignorálja lázas és becsvágyó hódolóit, ám ellentmondásos módon azokkal a legkönyörtelenebb, akiknek végül is a kezét nyújtja, mivel tudvalevő, hogy sohasem kötelezi el magát örökre, hanem gyorsan kiábrándulva, mögötte érkező és ruhája uszályát tartó, Feledés nevű komornája karjába taszítja őket.

E túlfűtött rajongás mögött az a vitatható hiedelem rejlik, hogy minél több embernek a figyelmét irányítjuk magunkra kedvezően, hogy lenyűgözve kimutathassák nagyrabecsülésüket és szeretetüket, annál boldogabbak leszünk. Emiatt, valamilyen szinten, mindenki törekszik külsejével vagy képességeivel hatékonyan kampányolni, hogy sikeresen kiárusítva azt, a megfelelő benyomást tehesse másokra. Sajnos azonban, amikor a közösségi elismerés túl hirtelen és intenzíven talál ránk, nemegyszer látványos a kontrollvesztés, s nyilvánvalóvá válik a korlátozott képességünk az érdemi viszonzásra és a pszichés rombolást nélkülöző, megfelelő feldolgozásra.

Kétségtelen, hogy kezdetben szinte mindenkit elbűvöl a kibontakozó népszerűség korai hullámaiból származó renomé, azonban lesújtó látni, hogy az első utcai felismerés során történő, amúgy kedves hangulatú, nyilvános kapcsolódás derűs eufóriája hogyan fordul idővel kiégett és zavarodott rejtőzködésbe, mely során valaki csak elsötétített limuzinokban és kamerás-vizesárkos erődjének meghitt háborítatlanságában talál átmeneti menedékre.

Felmerül a kérdés, hogy egy átlagos, korlátozott adottságokkal bíró emberi psziché, vajon képes-e pozitívan kezelni azt a monumentális, kiterjedt fókuszt, melyet a többségében passzívan rajongó milliók átütő meditatív energiája mellett, a viszonzást remélő vagy kifejezetten kikövetelő emberi elmék tömegei támasztanak felé?

Az óind spirituális tradícióban alapvetően hat isteni attribútumról számolnak be, mely a fenség (sri), a hatalom (pusti), tudás (gir), a szépség (kanti), a hírnév (kirti) és a lemondás (tusti) energiája. Itt a lényegi elem, hogy az Eredeti Személyiség (Bhagavan) mindezeket a tényezőket határtalan mértékben birtokolja (sad-aisvarya-purna) és emiatt ez egy fundamentális definíció arra is, hogy ki Isten. Ezzel szemben teremtményei (jivatma), noha transzcendentálisak, mégis parányiak, s emellett a samsara-ban fizikai testet öltött, feltételekhez kötött állapotukban rendkívül behatároltak. Ennek ellenére a fenti energiákat mindenki birtokolja, még ha szerényebb mértékben is. Minden embernek van ugyanis valami tulajdona, némi befolyása, vannak, akik ismerik őket, és így tovább. Amikor valaki átadja magát annak a téveszmének, hogy az elégedettség, a béke és a boldogság a fenti hat terület extrém mértékű fejlesztésével érhető csak el, nem tud leállni többé, s addig növeli szenvedélyesen egyiket-másikat, míg azok maguk alá nem temetik. Így kezdetben a sikertelenség, később a következmények miatt boldogtalan.

A hírnév esetében ennek az egyik oka, az illúzió által befedett alany limitált mentális kapacitása. Istennek korlátlan érzelmi és intellektuális erőforrása van, hogy egyidejűleg határtalan számú élőlényhez kapcsolódhasson a legteljesebb személyesség jegyében, s ez egyúttal meghatározó természete is. Ami viszont a mi beállítottságunkat illeti, odaadásunkat leginkább az ”egyhegyűség” (ekanta-bhakti) jellemzi, azaz ha a figyelmünket megosztjuk, akkor felosztódik, s emiatt jellemzően hanyatlik, ahogy veszít intenzitásából és nívójából. Így, hétköznapi esetben, saját lelkierőnkből, számottevő romlás vagy veszteség nélküli, magas minőségű érzelmi törődést csak egy-két ember, illetve maximum egy kisebb csoport felé tudunk tartósan közvetíteni. Képtelenek vagyunk kiterjeszteni magunkat annak érdekében, hogy mindenkihez méltányos és kielégítő módon tudjunk viszonyulni, aki csak megközelít bennünket. Ehelyett, amint hírnevünk túlnő elmebeli adottságainkon és igényeinken, s egy jelentősebb, kényszerítő természetű elvárás mutatkozik felénk, mint amit még tolerálni tudunk, szinte azonnal zaklatássá transzformálódik és jelentkeznek a káros emocionális anomáliák. Az emiatt keletkező elidegenítő szakadékot még a hírességeket háttérből támogató, roppant infrastruktúra személytelen működése sem képes áthidalni.

Spirituális szinten ez a probléma úgy oldódik fel, hogy noha egy önmegvalósított személy továbbra sem képes szimultán mérhetetlen számú lélekhez egyénileg kapcsolódni, viszont, mivel kapcsolódik ahhoz, Aki tud, kimeríthetetlennek tűnő lelki erőtartalékok hatalmazzák fel arra, hogy akár egészen elképesztő mennyiségű egyeddel ápolhasson töretlenül örömteli, odaadó relációt anélkül, hogy bármiféle ellenérzés merülne fel benne. Egy ilyen személy nem vágyik népszerűségre vagy hamis tekintélyre, vagyis nem akar többé ”valaki” lenni, mindössze a transzcendenst lecsatornázó, áldozatkész közvetítő közeg, így a Hírnév, a többi áldással együtt, azonmód a nyomába szegődik, s neve örökké fennmarad. Tehát, ha elengedjük, az eredeti energiát érjük el, másként csak a tükörképét, mely könnyen elbánhat velünk. Amennyiben hajlandóak vagyunk felöklendezni szánalmas becsvágyunkat, mely gátlástalan élvetegségünkben gyökerezik, s lelki ambíciók felé fordulunk, akkor megszabadulhatunk a folyamatos mérgezéstől. Máskülönben, ha szüntelenül arra sóvárgunk, hogy mások értékeljenek bennünket, akkor az örök elégedetlenség, elért sikereink mértékétől függetlenül, lassan szivárgó savként fogja roncsolni életünk szövetét.

-”De mit fog mindenki gondolni?” -zendít rá újra hisztérikusan az elménk az unalomig ismételt, közhelyes mantrájára, mellyel kezdetektől sanyargat bennünket, s nekünk már rándul is össze a gyomrunk, de talán itt lenne az ideje végre hanyagul legyinteni egyet. Ugyanis semmilyen befolyásunk sincs ”mindenki” gondolkodására. Amint megpróbálkozunk vele, gyötrelmeink elkezdődnek. Egy képtelenséghez való következetes kötődés, közvetlen út a kiboruláshoz vagy a megháborodáshoz. Meglehet, az is elég, ha mindössze megtaláljuk azt a néhány embert, akik szeretnek bennünket, őszinte jóakaróink vagy lelki vezetésünkre szánták el magukat, s érdemben csak az ő véleményükre és iránymutatásukra hagyatkozunk. Emellett ”mindenki” azt is jelentheti; ”senki”. Aki szeretne mindenkire jó benyomást tenni, az senkire sem tud igazán. A rosszul megválasztott lépték, egy a megszámlálhatatlant célba vevő, abszurd kihívás feldarabolja, megőrli a leggrandiózusabb emberi törekvést is.

Elvitathatatlan szeretetéhségünk miatt tetszeni vágyunk, de ami történik, az sokszor csak szimplán visszatetsző. Ha el tudnánk hinni, hogy már szeretetre méltóak vagyunk, s viszonzást nem várva tudnánk megosztani lelkünket a világgal, akkor nem kellene újra meg újra kínosan kifordulnunk magunkból csak azért, hogy másoktól még egy csepp figyelmet koldulhassunk…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.