„A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig, mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.”
(Abraham Lincoln)
Jóllehet, csaknem egy emberöltőnyi idő telt el azóta, mégis tisztán emlékszem arra a fullasztóan párás napra, a zsúfolt kikötővárosra, mely Dél-Afrika keleti partján terül el. Az év legnagyobb, négynapos spirituális fesztiváljára több százezer embert vártak Durbanbe, s a nagyszínpad közvetlenül az Indiai-óceán partján, egy hotelekkel övezett, forgalmas sétányon lett felállítva. A kilátás pazar volt, olybá tűnt, mintha a hőségben remegő, szikrázó tankhajók a horizonton úsznának – én azonban nem tudtam értékelni a látványt. Csüggedten roskadtam a színpadon található doboknak felállított emelvényre, mert még mindig borzasztó frusztrált voltam a délelőtti siralmas soundcheck és más problémák miatt. Rosszul tűrtem a tehetetlenséget, s úgy éreztem, nem sok választ el attól, hogy az elmém roppanjon egyet, s úgy terítse be millió darabjával a padlót, ahogy csak az autók betört szélvédője tud szétszóródni. Ekkor meglepő dolog történt, s ez szerencsésen kizökkentett abból, hogy a napom hátra lévő részét is maradék önuralmam masszív szabotálásával töltsem. Váratlanul ugyanis egy sáfrányszínruhás alak huppant le mellém, majd mélyen a szemembe nézett, s csak annyit mondott halkan: „Kölyök, ne akarj valaki lenni!”
Nem volt semmi kioktató vagy megrovó az idős sādhu szavaiban, egyszerűen csak valahogy felfigyelt belső pokoljárásomra, és kedvesen megszánt. A szemeiben láttam, a hangjában hallottam, hogy valaha talán ő is járhatott ott, ahol most engem látott vergődni, s emiatt úgy döntött, kegyes lesz hozzám. Nem sokkal ezután már magamra is hagyott, s én azon tűnődtem, vajon van-e elég évem, elég életem hozzá, hogy érdemben felfogjam ezt az ajándékba kapott, rövid kis sūtrát, hogy annak őszinte alkalmazásáról már ne is beszéljünk.
A meglehetősen öntörvényű Hírnév, melyet milliók hajszolnak nap nap után, akár egy szeszélyes jégkirálynő, hűvös konoksággal ignorálja lázas és becsvágyó hódolóit, ám ellentmondásos módon azokkal a legkönyörtelenebb, akiknek végül is a kezét nyújtja, mivel tudvalevő, hogy sohasem kötelezi el magát örökre – gyorsan kiábrándulva taszít mindenkit a mögötte érkező, ruhája uszályát hordozó Feledés nevű komornája karjaiba.
E túlfűtött rajongás mögött az a vitatható hiedelem rejlik, hogy ha sok ember figyelmét irányítjuk magunkra kedvezően, akik lenyűgözve mutatják ki nagyrabecsülésüket, akkor boldogabbak leszünk. Emiatt kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki törekszik külsejével vagy képességeivel hatékonyan kampányolni, hogy előnyös oldalait sikeresen kiárusítva a megfelelő benyomást tehesse másokra. De amikor a közösségi elismerés túl hirtelen és intenzíven talál ránk, sajnos nemegyszer látványos a kontrollvesztés, s nyilvánvalóvá válik a korlátozott képességünk az érdemi viszonzásra és a pszichés rombolást nélkülöző, megfelelő feldolgozásra.
Kétségtelen, hogy kezdetben szinte mindenkit elbűvöl a kibontakozó népszerűség korai hullámaiból származó renomé, azonban lesújtó látni, hogy az első utcai felismerés során még kedves hangulatú, nyilvános kapcsolódás derűs eufóriája hogyan fordul idővel kiégett és zavarodott rejtőzködésbe. Ekkor már csak elsötétített limuzinokban és kamerás-vizesárkos erődjének meghitt háborítatlanságában talál az ember átmeneti menedékre.
Felmerül a kérdés, hogy egy átlagos, korlátozott adottságokkal bíró emberi psziché vajon képes-e pozitívan kezelni azt a monumentális, kiterjedt fókuszt, melyet a többségében passzívan rajongó milliók átütő meditatív energiája mellett a viszonzást remélő vagy kifejezetten kikövetelő emberi elmék tömegei támasztanak felé?
Az óind spirituális tradícióban alapvetően hat isteni attribútumról számolnak be, mely a fenség (śrī), a hatalom (puṣṭi), tudás (gīr), a szépség (kānti), a hírnév (kīrti) és a lemondás (tuṣṭi) energiája. Itt a lényegi elem, hogy Isten, az Őseredeti Személy (Bhagavān) mindezeket a tényezőket határtalan mértékben birtokolja (ṣaḍ–aiśvarya–pūrṇa), ami egyben egy fundamentális definíció arra is, hogy ki Isten. Ezzel szemben parányi lélek-teremtményei (jīvātmā), noha létük isteni eredetű, a saṁsārában fizikai testet öltött, megkötött állapotukban rendkívül behatároltak. Ennek ellenére az egyes energiákat mindenki birtokolja, még ha szerényebb mértékben is. Minden embernek van ugyanis valami tulajdona, némi befolyása, vannak, akik ismerik őket és így tovább. Amikor valaki átadja magát annak a téveszmének, hogy az elégedettség, a béke és a boldogság a fenti hat terület extrém mértékű fejlesztésével érhető csak el, nem tud többé megállni, s addig hajszolja szenvedélyesen egyiket-másikat, míg azok maguk alá nem temetik. Így kezdetben a sikertelenség, később a következmények miatt boldogtalan.
A hírnév esetében a nehézségek egyik oka, hogy az illúzió vakságában az alany limitált mentális kapacitással rendelkezik. Istennek korlátlan érzelmi és intellektuális erőforrása van, hogy egyidejűleg kapcsolódjon határtalan számú élőlényhez a legteljesebb személyesség jegyében, s ez egyúttal meghatározó természete is. Ami viszont a mi beállítottságunkat illeti, odaadó figyelmünket leginkább az „egyhegyűség” (ekānta-bhakti) jellemzi, azaz ha a fókuszunkat megosztjuk, akkor felosztódik, s emiatt jellemzően hanyatlik, ahogy veszít intenzitásából és nívójából. Így hétköznapi esetben, saját lelkierőnkből, számottevő romlás vagy veszteség nélküli, magas minőségű érzelmi törődést csak egy-két ember, illetve maximum egy kisebb csoport felé tudunk tartósan közvetíteni. Képtelenek vagyunk kiterjeszteni magunkat annak érdekében, hogy mindenkihez méltányos és kielégítő módon tudjunk viszonyulni, aki csak megközelít bennünket. Amint hírnevünk túlnő pszichés adottságainkon és igényeinken, s egy jelentősebb, kényszerítő természetű elvárás mutatkozik felénk, mint amit még tolerálni tudunk, szinte azonnal zaklatássá transzformálódik és jelentkeznek a káros emocionális anomáliák. Az emiatt keletkező elidegenítő szakadékot még a hírességeket háttérből támogató, roppant infrastruktúra személytelen működése sem képes áthidalni.
Magasabb spirituális szinten funkcionáló személyek (szentek, guruk) esetében ez a probléma úgy oldódik fel, hogy noha ők sem képesek szimultán mérhetetlen számú lélekhez kapcsolódni, de kapcsolódnak ahhoz, aki tud, Istenhez. Ezért kimeríthetetlennek tűnő lelki erőtartalékok hatalmazzák fel őket arra, hogy akár egészen nagy számú egyeddel ápolhassanak töretlen, örömteli, odaadó relációt anélkül, hogy bármiféle ellenérzés merülne fel bennük. Egy ilyen személy nem vágyik népszerűségre vagy valamiféle áltekintélyre, vagyis nem akar valaki lenni, ő mindössze a transzcendenst közvetítő, áldozatkész közeg. Éppen ezért a Hírnév a többi áldással együtt azonmód a nyomába szegődik, s neve örökké fennmarad. Ragaszkodásmentesen elérhetjük az eredeti energiát, másként csak a tükörképét, mely könnyen leszámolhat velünk. Amennyiben hajlandóak vagyunk felöklendezni szánalmas becsvágyunkat, mely gátlástalan élvetegségünkben gyökerezik, s elköteleződni a spirituális ambíciók mentén, akkor megszabadulhatunk a folyamatos mérgezéstől. Máskülönben, ha szüntelenül arra sóvárgunk, hogy mások értékeljenek bennünket, az örök elégedetlenség, elért sikereink mértékétől függetlenül, lassan szivárgó savként fogja roncsolni életünk szövetét.
„De mit fog mindenki gondolni?” – zendít rá újra hisztérikusan az elménk az unalomig ismételt, közhelyes mantrájára, mellyel kezdetektől sanyargat bennünket, s nekünk már rándul is össze a gyomrunk. De talán itt lenne az ideje végre hanyagul legyinteni egyet. Ugyanis semmilyen befolyásunk sincs mindenki gondolkodására. Amint megpróbálkozunk vele, gyötrelmeink elkezdődnek. Egy képtelenséghez való következetes kötődés közvetlen út a kiboruláshoz vagy a megháborodáshoz. Meglehet, az is elég, ha mindössze megtaláljuk azt a néhány embert, akik szeretnek bennünket, őszinte jóakaróink vagy vezetésünkre szánták el magukat, s érdemben csak az ő véleményükre és iránymutatásukra hagyatkozunk. De a mindenki azt is jelentheti, senki. Aki szeretne mindenkire jó benyomást tenni, az senkire sem tud igazán. A rosszul megválasztott lépték, a megszámlálhatatlant célba vevő, abszurd kihívás feldarabolja, felőrli a leggrandiózusabb emberi törekvést is.
Elvitathatatlan szeretetéhségünk miatt tetszeni vágyunk, de ami történik, az sokszor csak szimplán visszatetsző. Ha el tudnánk hinni, hogy már szeretetre méltóak vagyunk, s viszonzást nem várva tudnánk megosztani lelkünket a világgal, akkor nem kellene újra meg újra kínosan kifordulnunk magunkból csak azért, hogy másoktól még egy csepp figyelmet koldulhassunk…