Hogyan legyünk úriemberek? – Emlékezés az archaikus férfire

Amikor érezzük, hogy társunknak sürgető szüksége van a támogatásunkra, akkor nincs helye az alkudozásnak vagy a magyarázkodásnak. Ezen a vizsgán csak átmenni vagy elbukni lehet. Ezek a pillanatok összezúzhatják a szeretettel, illetve a szeretett személy megbízhatóságával kapcsolatos pozitív várakozásunkat, és éket vernek a kapcsolatunkba, vagy tovább gyengítik a már amúgy is törékeny köteléket. Amíg nem nézünk szembe ezekkel az esetekkel, és nem oldjuk meg őket, a valódi elérhetőség és érzelmi bevonódás szóba sem kerülhet.”

(Sue Johnson)

Noha az, hogy egy férfi egyúttal úriember is, eredetileg meghatározó összetevője a maszkulin archetípusnak, mégis úgy tűnik, nem feltétlenül jár együtt csak úgy, alanyi jogon a kék rugdalózóval. Mivel ez a terület az egyén jellemfejlődésével van szoros együttállásban, meglehet, sokszor egy élet erőfeszítése sem elég, hogy valaki kifejlessze magában a nélkülözhetetlen tulajdonságokat. Mindenesetre jó, ha az ember azért tisztában van vele, milyen kritériumok vannak és mire is vállalkozott pontosan, már ha elég tudatos és egyáltalán elszánta magát ilyesmire. Valójában egy fiúnak nincs is igazán választása, mert ha nem akar ténylegesen felnőni, hanem megőrzi infantilis, önközpontú éretlenségét, a férfi energia nem tud teljességében megnyilvánulni benne, s megreked egy köztes, változatos problémákkal terhelt, meglehetősen diszfunkcionális állapotban. E félresiklás alattomos aknamunkája miatt, idővel az alany minden kapcsolata összeomlik, mivel a szubsztancia nélküli, nevetségesen túlhangsúlyozott férfias külsőségek üres váza, már eleve érdemi fenntartó erő nélkül roskadozik a súlyuk alatt. A jellemzően megjelenéssel operáló, a testi jegyeket előtérbe helyező, illetve markánsan azokkal érvényesülni akaró hozzáállás voltaképpen nem a maszkulin őskép része, így erre nem igazán lehet tartósan alapozni. Ehelyett, a két teherbíró pillér, mely támasztékként szolgálhat a nemes férfiasság masszív felépítményéhez; az önuralom és a fejlett érzelmi intelligencia. Ezen összetevők látványos jelenléte egy karakterben, a valódi belső erő nyilvánvaló jelei.

Ugyanakkor a fenti tulajdonságok kifejlesztésére törekedni kell, mivel szembeötlő hiányuk organikusan idézi elő a férfiak klasszikus, emblematikus gyengeségeit, vagyis hogy felelőtlenek, megbízhatatlanok tudnak lenni, illetve, esetenként túl ridegek, érzéketlenek, azaz közönyösek mások érzései iránt.

Mindez azért jelentőségteljes, mert az eszményi férfi menedékadó természetű, mely vonása elidegeníthetetlen az archetípustól. Mint menedék (ami többek között védelmezést, gondoskodást és érzelmi törődést jelent), csak a belé vetett ősbizalom megsértése nélkül tudja betölteni funkcióját, így értelemszerűen a megbízhatóság egy nélkülözhetetlen, kulcsfontosságú princípium.

Ami nem könnyű, hogy ez az állhatatos megbízhatóság szükségszerűen egyfajta kikezdhetetlen önkontrollban kell hogy gyökerezzen, mely gyakorlati szempontból nem más, mint uralkodni az öt követelőző érzék (damah), illetve az azokból szakadatlanul áradó benyomásokat feldolgozó elme felett (samah). Ha ez a terület nagyon fejletlen vagy szórványosan működik, akkor az egyén könnyen korrumpálódhat ahogy a végzet újra és újra megkísérti ragyogónak mutatkozó, mégis nemegyszer sejthetően kétes természetű, változatos csábítások formájában. Ha létezik olyan ár, még ha mégoly magas is, mely megtörheti valaki eltökéltségét, akkor lehet, hogy a sors majd azt is felkínálja valamikor. S az minden bizonnyal elég nagyot fog szólni. A fő kérdés, hogy mihez kezdünk majd akkor?

Az érzékkontrollt ezért a szatvikus életvezetéssel, azaz technikailag az erény (dharma) négy oszlopának kultiválásával ajánlott fejleszteni, mely az együttérzés (ahimsa), a ragaszkodásmentesség, a külső és belső tisztaság és az igazmondás gyakorlata. Ezekből sarjad tehát a lelkierő az önfegyelemhez, melynek két további kedvező hozadéka az alázat és a megbocsájtásra való képesség (vagyis, hogy az embert nem keríti hatalmába a düh). Így ébredhet fel a szívben a rendíthetetlen megbízhatóság erénye, mely felhatalmaz valakit arra, hogy olyan elszánt oltalmazóvá válhasson, aki nem fog másokon életeken át gyógyuló, fekélyes sebeket ejtve, kiábrándító, traumatikus csalódást okozni. Ahogy az archaikus idők legendás hőse, Bhismadeva fogalmaz:

Nem tagadhatom meg a dharmát sem félelemből, sem mohóságból, sem ragaszkodásból, sem pedig szánalomból. Ó, Ráma, esküm kötelez erre!”

Összefoglalva, aki nem tud uralkodni magán, abban nem lehet megbízni sem, ami pedig nem férfias. Egy labilis, magából könnyen kiforduló, hisztérikus karakter hiábavalóan kompenzál archetipikus külső jegyekkel és veszi körbe magát az azokat kiegészítő, magas presztízsértékű, reprezentatív jelképekkel, mégis kellemetlen és férfiatlan benyomást fog kelteni. Sajnos, a jelenlegi, romboló korszellem nem csak hogy tapsolva ünnepli, de kultúr-indusztriálisan tenyészti ezt a férfiasságra káros, züllesztő patogént. „A büszke test csak merő viaszbáb, ha nincs mögötte férfias keménység.” – rótta meg még az amúgy lágy szívű, jóindulatú Lőrinc atya is Romeo Montague-t, amikor az, őrült kétségbeesésében oly méltatlanul elhagyta magát, hogy haját tépve fetrengett a földön.

Másfelől viszont, a megbízhatóság mellett jó, ha ott van a határozottságot harmonikusan kiegyensúlyozó másik elem, a kifinomult érzékenység, mely nélkülözhetetlen a megfelelő viselkedéshez, az érzelmi támogatáshoz és segít átérezni mások helyzetét és problémáit, mivel a menedékadás folyamata nehezen képzelhető el bizonyos mértékű empátia nélkül. Így az eredeti férfi mentalitás kielégítően kétpólusú, ahogy mondani szokás; rózsa és villám, mindig amire épp szükség van.

Mindebből láthatjuk, hogy úriembernek lenni, messze túlmutat azon, hogy valaki csak előzékenyen kinyitja a kocsi ajtaját egy nőnek, vagy finoman alátolja a széket az étteremben, amikor leül.

A magas elvárások ellenére, mégsem érdemes elkeseredni, ha egy őszinte törekvő még nem igazán megvalósított, s bár hősiesen kitart, mégis úgy érzi, bizonyos küzdelmei felőrlik, s vágyakozik még a kísértések tárgyai után, mi több, néha szinte belehal a helytelen út elutasításába. Mindez már elfogadható, mert kezdetben a lényeg csupán a jó attitűd, s az, mit tesz végül, nem pedig hogy miként érez eközben. Ha elhivatott, egy ilyen aspiránsra már tökéletesként lehet tekinteni, aki minden bizonnyal, dicsőn belép majd a nobilis, valódi férfiak csarnokába…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.