Afrikai anziksz

Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.”

(Ryszard Kapuscinski)

 

Évekkel ezelőtt, a Durban-ből kifelé vezető úton autóztunk északnyugati irányba, Phoenix felé, mely a Dél-afrikai Köztársaság egyik, túlnyomórészt indiaiak lakta települése, s ahol este fellépésünk volt. Jól haladtunk, bár a városban még nagy volt a nyüzsgés, ráadásul a közelgő választások miatt tízezer zulu harcos érkezett pajzsokkal, lándzsákkal felszerelkezve, hogy demonstrálja erejét.

Lassan kezdtem hozzászokni, hogy a teljes öltözékem kellemetlenül, nyirkosan tapadt rám, de nem a verejtéktől, mint ahogy az ember azt jogosan várná itt a szubtrópusi éghajlaton, hanem mert a közvetlenül a napra teregetett ruháimat, az extrém magas páratartalom miatt, még négy nap elteltével is, többé-kevésbé ugyanolyan vizesen sikerült összeszednem.

Lehet, hogy némileg kiült az arcomra a megrökönyödés, amikor sofőrünk, Prakash, lendületből szakított át a piros lámpákon, mert felém fordult és széles mosollyal elmagyarázta, hogy ezen a környéken csak lassítani szokott, mert ha az ember megáll, előfordul, hogy fegyveresek lépnek oda és akkor búcsút mondhat a kocsijának. Ezek után már meg sem lepődtem, amikor megálltunk egy benzinkútnál némi üzemanyagért és jégkrémért, s egy vastag golyóálló üveg mögül szolgáltak ki.

Ahogy közeledtünk a város határához, elnéztem a pazar kertvárosi környezet, magas falakkal övezett, kamerákkal és szögesdróttal védett, medencés luxus otthonait, melyek jómódról árulkodtak és meglehetősen impozáns látványt nyújtottak.

Aztán minden bevezetés nélkül, kínos közelségben, szinte csak méterekre az utolsó épülettől, egy másik városrész tolakodott a képbe. Oly hirtelen történt, hogy szinte fel sem tudtam fogni, mintha egy gyors vágás után egy másik snittet, vagy egy teljesen új filmet kezdtem volna nézni. Amerre a szem ellátott, mindent elborított a tarka és roskatag deszka-város, melynek alacsony és düledező falai között színes ruhák lengedeztek mindenütt, alattuk félmeztelen gyereksereggel, akik magukról megfeledkezve, sikongva labdáztak a kora esti bágyadt napfényben kavargó porban.

Noha azt nem tudtam eldönteni, melyik körzetben boldogabbak az emberek, eltűnődtem, hogyan változik meg minden egy szempillantás alatt. Érdekes, hogy sokan kétségbe vonják a pokol és a menny létezését, miközben még apró és törékeny világunkban is oly közel vannak, hogy szinte egymáshoz érnek. Valójában a közvetlen környezetünkben eszelősen vibráló, vad váltakozásuk csak asszisztál igazi manifesztációjukhoz, hisz ténylegesen az emberi elmében születnek meg. Emiatt tapasztalhatunk bensőnkben eszményi körülmények között is túlvilági szenvedést és viszont, s talán ugyanezért kellene egy kiégett érzékeinket vegetatív módon stimuláló, fényűző, soktornyos ispotály kínkeserves felhúzása helyett, először beteg szívünk törött csempéit újrarakni. Mára azonban tökéletessé fejlesztettük, hogyan függjünk körülményeinken, így válhattunk az áldozatukká. Rezisztensek lettünk a lelki egészségre, s vérünkben a hedonizmus és közöny makrofágjai falják fel könyörtelenül az önkontroll és a lelki törekvések fertőzni kívánó antigénjeit.

Aztán újra váltott a kép, s a nyomor szűk, szemetes utcái hirtelen köddé válva, átadták helyüket a vöröslő naplementében úszó, érintetlen és idilli afrikai szavannának. Ahogy az akáciák jellegzetes koronájukkal sebesen húztak el mellettem, saját örökké háborgó lelkemre gondoltam, s arra a távolinak tűnő, mégis szerencsés napra, amikor majd az én fagyos szívem is megenyhül…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.