Széljegyzet az ego elutasításának abszurditásáról

Az ember jóformán lépten-nyomon, szinte már zavarba ejtő módon, ugyanabba a széles körben elterjedt filozófiai felfogásba botlik, mely azt hirdeti, hogy az élőlény spirituális fejlődése során elkerülhetetlenül meghaladja és felszámolja az egót, a személyiséget, így felébred, s megvilágosodása révén megérti, hogy minden egy.

Azonban az egót nem lehet csak úgy, önkényesen eldobni. Noha számos, egymástól eltérő meghatározása létezik, az ősi indiai írások szerint az ego a legbensőbb önvaló, mely az élőlény maga. Más szóval, a lélek (jīvātmā) eredetileg nem egy üres, autonóm objektum, ami csupán átmenetileg hordozza az éntudatot. A tapasztaló, önfelfogó, azaz saját létezésével tisztában levő individualitás ugyanis ekvivalens az élő lélekkel, így az semmilyen módon nem idegeníthető el tőle, mintha csak egy halott, de értékes kagylóhéjat hasznosítanánk azáltal, hogy kiszárítjuk. Ha egy objektumot megfosztanánk attribútumaitól, azaz kiiktatnánk meghatározó jellemzőit, azzal végzetesen elhatárolnánk lényegétől, alaptermészetétől (dharmájától), s akkor megszűnne az lenni, ami. Egészen konkrétan megszűnne lenni

Az ego felszámolása ezért magának a léleknek a felszámolása lenne, vagyis a felfogni és feldolgozni képes tudatosság elveszejtésével maga a lélek veszne el. A lelket azonban nem lehet megsemmisíteni, mert soha nem hal meg (na mriyate), megszületetlen (aja), örökkévaló (nitya), és mindig létező (śāśvata). A fizikai test pusztulása esetén is konzisztensen, minden esetben fennmarad (na hanyate hanyamāne śarīre). A lélek elpusztíthatatlan mivolta tehát a védikus értelemben vett ego elpusztíthatatlanságát is jelenti, mely fundamentálisan kognitív (gondolkodó), affektív (érző) és konatív (döntéshozó) funkciókból épül fel.

Mindennek a magyarázata az, hogy az önvaló e három minősége közvetlenül a végső Forrástól, az Őseredeti Személytől (ādi-puruṣa) származik, aki az eredeti tudó (jñāta), érző (bhoktā) és cselekvő (kartā). Az írásokban fellelhető szavai szerint: „Kezdetben egyedül Én léteztem”, pūrvam evāhaṁ ihāsam. Az Ādi-puruṣa egyúttal az eredeti örömkereső és élvező, azaz a transzcendentális relációk és hangulatok kifogyhatatlan tárháza (raso vai saḥ). Ő a létezés kizárólagos értelme, aki az egymástól jól elhatárolható tudatok közötti intenzív, természetes kémia által inspirált szeretetteljes interakciók előidézése érdekében úgy döntött: „Sokká válok”, tad aikṣata bahu syām. S ekképpen, végérvényesen elkülönülő, azonban a rasára fogékony, s a vonzó isteni attribútumokra szélsőségesen kiélezett, kifinomult érzékekkel és tudattal rendelkező, alárendelt leszármazottakat hozott létre korlátlanul. A lélek természete tehát az, hogy transzcendentális énje és személyisége van. Enélkül léte, s maga a szeretet fogalma is diszfunkcionális és értelmezhetetlen lenne. A tudat nélküli önvaló koncepciója ezért egy feloldhatatlan paradoxon, abszolút nonszensz. Az életen kívül nincs más létező, az élet tudatot jelent, a tudat pedig szeretetet.

A félreértés részben abból származik, hogy az egót és a hamis egót (ahaṁkāra), azaz a valódi és a materiális énképet sokan összetévesztik egymással. 

Ezért egyedül az egoizmust kell meghaladni, azt a lélekbénító tudatlanságot, melynek rétegei befedik az eredeti tudat tiszta fényét. Ezen áthatolhatatlannak tűnő burkok közül az első a düh (tāmisra); a második az az illúzió, amikor valaki a halálról vakon azt gondolja, hogy utána mindennek vége (andha-tāmisra); a következő, amikor valaki mit sem tud a szellemi lélekről (tamas); a negyedik, amikor valaki abban a tudatban él, hogy a test minden (moha); s végül az utolsó burok a tébolyult sóvárgás az élvezet után (maha-moha). 

Az istenszeretet ösvényét (bhakti) elutasítók számára persze a felszabadulás személytelen formája még mindig egy releváns opció, azonban fontos tisztázni, hogy a szó szoros értelmében még ők sem szabadulhatnak meg a tudatuktól, mert az lehetetlen. Akármilyen imperszonális üdvözülésre (kaivalya, sāyujya-mukti, brahmajyoti, nirvāṇa stb.) áhítozzon is valaki, az eggyéválás, a létkihunyás vagy a belemerülés tetszetős fogalmai mögött valójában csak egy átmeneti, „befedett” állapot rejlik, mely olyan, akár egy hosszan elhúzódó, mély, álomtalan alvás vagy öntudatlan, ájult állapot. Ez valójában a túlértékelt és átesztétizált nemlétezés-élmény illúziójának megtapasztalása, azon érezni nem akaró, megfáradt lelkek számára, akik a cselekvésből ideiglenesen kiábrándultak. Ennélfogva ellentmondásosnak tűnik a spirituális eszméletvesztés sötétségébe zuhanást felébredésnek vagy megvilágosodásnak titulálni.

Ez a passzív stádium vitathatatlanul teljesen mentes a háromféle szenvedéstől (kleśa), de mivel a stagnáló, tétlen érzéketlenség idegen a lélek alaptermészetétől, idővel vissza kell lépnie belőle a cselekvés szintjére. A védikus források szerint az imperszonalista felszabadulás, mint amilyen a brahmanba merülés, tartson bármilyen hosszú ideig is, mindig átmeneti. Jó példa erre az alvás mint jelenség. Mindenki ismeri az érzést, amikor a nap folyamán annyira elfáradt és kiégett, hogy estére már nem is akart semmi mást, csak azonnal megszabadulni minden elviselhetetlenül nyomasztó dologtól azáltal, hogy a lehető leggyorsabban elalszik. Hiába menekülünk azonban a tudatlanság gondtalan menedéke által felkínált instant felejtésbe, nem tarthatjuk azt fent a végtelenségig, mert egyszer fel akarunk majd ébredni, hogy újra tevékenyek legyünk, s reményekkel telve felkutathassuk a boldogságot.

Megfigyelésem szerint bizonyos esetekben néhányan azért választják az imperszonalista felszabadulás koncepcióját, mert irtóznak a hierarchiától, s spiritualitásukat anélkül akarják megélni, hogy alárendeltként vagy meghódolt követőként pozícionálnák benne magukat. Ám mind az evilági, mind az isteni régió nyilvánvalóan e szisztéma szerint funkcionál, amit jól tükröz a világi közigazgatás összetett intézményi struktúrája és a különböző szellemi áramlatok és vallások lelki elöljárókkal teli mentori és guru-rendszere. Általánosságban a spirituális iskolák elsőként az alázatosság erényének elsajátítását javasolják, mely tudatállapot előkészíti és alkalmassá teszi az aspiránst az örök igazságok befogadására, s ez kétségtelenül az egoizmus megkerülhetetlen felszámolásával, azaz engedelmességgel, együttműködő követéssel jár. Sokan ezt inkább elkerülnék. Számukra praktikusnak tűnik egy olyan filozófiai irányzat, mely a legvégső, transzcendentális azonosság, vagyis a differenciálatlan egység megvalósítását propagálja. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy mindenki Isten, ami egy azonnali, merész ugrás a hierarchia csúcsára. Más szóval, az egoizmus megkímélésének érdekében, inkább teoretikusan feláldozzák az egót, ahelyett, hogy az egóért (a tiszta önvalóért) feláldoznák az egoizmust.

A differenciálatlan egység felé törekvők esetében egy további ellentmondás, hogy a sok egyenlő között egyesek áhítat övezte, tekintélyes vezetővé, guruvá avanzsálnak, s e pozíciót aztán képtelenek elengedni. Az imperszonalizmust kultiváló, számos spekulatív ezoterikus irányzaton túl a patinásabb, klasszikus monista, advaita vedānta, māyāvāda iskolák elkötelezettjei szintén követnek gurukat, de csak addig, amíg egyenlővé nem válnak velük, vagy meg nem haladják őket. Végül is, ha már Isten lettél, mi értelme megalázkodni.

Ugyanakkor, sok valóban kiváló jellemű, lágyszívű monista és buddhista embert látni, aki szomjazza a szeretetet, s mindig kész azt nagylelkűen másoknak ajándékozni. Rossz belegondolni, mi lesz ezzel a pótolhatatlan kinccsel, ha elérik végső lelki céljaikat…

 

  1. Kedves Krommer ,az írásod zseniális,folytasd!!
    Szolgáld e kivételes írói képességgel,az igaz lelki tudásra szomjazókat.
    Tiszteletteljes üdvözlettel,
    Navakisora dás.

Hozzászólás a(z) Bodor István bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.