Anatole végül teljesen lehiggadva, mozdulatlanul ült műteremmé alakított, leamortizált manzárdszobájában, az előtte tornyosuló, méretes vászon előtt, amin még meg sem száradt a festék. Nem messze tőle, a fal mellett egy valaha jobb napokat látott, kerti dióból készült, neobarokk komód állt, terpentinszesztől foltos tetején egy aranyozott, csorba kínai csészével, melybe még úgy három napja száradt bele a kávé. A porcelán, néhány színes üvegcse, a gondosan felcsavart tubusok és beáztatott ecsetek mellett állt a festő vadonatúj, hitelre vásárolt Decca 33 típusú, felhúzós, art deco gramofonja, amely jelenleg csak halkan kattogott egy lejárt lemezen, ami jóformán egész éjjel szólt.

Ekkor, az augusztus eleji, kora reggeli napfény szinte előzmények nélkül zúdult be az ablakrácson, s a megfakult, masszív brokátfüggönyök közé vetett éles, kavargó-csillámló porsugarak szinte kettéhasították Anatole összegyűrt arcát, aki végül megmozdult, s hunyorogva simított végig festékes szakállán.

Döbbenten, vagy még inkább borzadva nézett végig kopott, kallódó kanavászra kent, zilált alkotásán, majd migrénjével hadakozva, csikorgó elmével próbálta felidézni, mily lidércnyomás torkolhatott e baljós végkifejletbe.

Előző nap, noha viszonylag korán felriadt, még órákig nem tudott kikászálódni az ágyból. Elcsigázottnak, végtelenül kimerültnek érezte magát, szemei égtek, s jóllehet kellemes volt csukva tartania őket, gyötrő szorongása miatt mégsem jött álom többé a szemére. Adósságai nyomasztották, szégyellte, hogy vagy három hónapja nem fizetett lakbért az örökké kedélyes Monsieur Dumarché-nak, a vele amúgy rendre indokolatlanul elnéző háziúrnak. Januárban adott el utoljára festményt, egy valóban jól sikerült, kisméretű gouache-t, s azóta nem volt egyetlen megrendelése sem. De az igazi csapás valójában az volt, hogy Élodie látni sem akarta többé, s joggal. Nem tudta hibáztatni a nőt, egyszerűen csak ráunt a kilátástalanságra. Anatole megalázottnak és kiábrándultnak érezte magát, s bár még küzdött az apátia ellen, egy ideje nem érzett rá különösebb indíttatást, hogy ecsetet vegyen a kezébe.

Az egész napos terméketlen nyűglődés, ide-oda hányódás és a „minden-sarokban-olvasok-kicsit” kálvária után, késő délután végül meghallotta a több száz éves nyikorgó tölgylépcsőkön a lenti lakó, a közel kilencvenéves Madame Beauville komótos, csoszogó lépteit, majd csakhamar, egy röpke, tanácstalan, néma ácsorgást követően, a postája zubogni kezdett befelé a levélrésen keresztül. Anatole, miközben a zárt ajtón keresztül fennhangon hálálkodott az idős hölgynek, vadul a zuhatagra vetette magát, de mohó szemei a fizetési felszólításokat hanyagul ignorálva, mindössze egyetlen levelet fürkésztek, azt a bizonyosat Marseille-ből. Egy régi barátja, Guillaume ugyanis jó pár héttel ezelőtt felajánlotta, hogy elrendez Anatole-nak egy kiállítást egy viszonylag jó nevű marseille-i galériában, ahol kapcsolatai voltak, s emellett még azt is hozzátette, hogy meghívná a megnyitóra néhány prominens ismerősét, köztük pár potenciális vevőt és mecénást is. A festő, mint egy kétségbeesett fuldokló, utolsó szalmaszálként kapaszkodott ebbe az ígéretbe, s így idegesen kapkodva, remegő kézzel szaggatta fel a borítékot, amikor végre megtalálta.

Azonban nem érkeztek jó hírek. Guillaume nem járt sikerrel, a levélben őszintén sajnálkozott, s próbálta vigasztalni Anatole-t, hogy majd a következő szezonban, meg hogy akkor már biztosan.

Anatole egészen elsápadt, kifejezéstelen viaszarccal lassan leeresztette karját a levéllel, s hideg, élettelen tekintettel meredt a távolba, keresztül a tömör terméskő falon, a közeli kikötő irányába, ahol a verőfényben rostokoló vitorlások kusza árbócerdeje, mint valami hátrahagyott, pilumjait rázó, dühös légionárius centuria, védelmezte a partot.

Ekkor a lényét mardosó keserűség oly kényszerítő zabolátlansággal szakadt fel lelkéből, hogy a magasztos Śiva nyomdokán, őrjöngve járta el saját Rūdra-tāṇḍaváját, mely az addig elfojtott harag felszabadításának, s az emberi szívben menedéket kereső gonosz megsemmisítésének féktelen tánca, s egyszersmind a szellemi újjászületést közvetlenül megelőző, elkerülhetetlen pusztítás szakrális aktusa.

Miután egy darabig magából kikelve, üvöltve rombolt a műteremben, a hatalmas ablakok előtt álló írószekreteréhez lépett, s a kezében tartott réz gyertyatartóval szilánkokra zúzott egy gyönyörű, antik, fekete márvány Brocot et Delettrez órát, mely a holdfázisokat is mutatta. Ezt az órát Anatole különösen szerette, még pár éve Párizsban vásárolta, s kétségkívül legértékesebb tulajdona volt. Mindenesetre most, hogy a hajlíthatatlan Idővel, mely oly régóta bánt vele méltánytalanul, ily frappánsan leszámolt, némi elégtétellel töltötte el. Ingujjával megtörölte verejtékben úszó arcát, majd a gyertyatartót elhajítva, feje fölé emelte a Decca 33-ast is, amikor váratlanul meggondolta magát. A gramofont óvatosan visszahelyezte a komódra, s kis keresgélés után feltette rá az egyetlen épen megmaradt lemezét. Maurice Ravel: Sérénade grotesque – olvasta a borítón. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen is van neki, de mivel amúgy sem volt választása, végül csak vállat vont, s jól megtekerte a kurblit.

A festő úgy érezte, az inspiráció ismerős, lázas türelmetlensége visszatért belé, hogy valami forrongva készül kitörni belőle, s hogy ez most nem egy ráérős, bágyadt ábrándozás lesz, inkább egy beindult, kínkeserves szülés. Így hát iparkodva felállította felborult festőállványát, s mivel nem volt több üres lenvászna, a falnak támasztott régebbi festményei közül találomra felkapott egy jó nagyot, s azt szerelte fel. Ezután ütközésig csavarta a potmétert a Deccán, s mint egy megszállott, eszelős alkimista, időnként magában motyogva, órákig csak a festékeket kevergette. Amikor többé-kevésbé ezzel is megvolt, anélkül, hogy a használt, porlepte vásznon bármilyen előkészületet is tett volna, megragadott egy kis festőspaklit, s azon nyomban el is kezdte felhányni rá őket. Vércsevöröst és varjúfeketét, arzénsárgát és méregzöldet, bronzot és égetett umbrát, ezüstőszt és higanyszürkét, hússzínt és lárvafehéret. A festményen lassanként testet öltő, hanyatlást és émelyítő bomlást árasztó árnyalak domináns színe a caput mortuum, azaz a bíborlila lett. Ez a kifejezés az alkímiában eredetileg „értéktelen maradványt” jelent, s egy stilizált halálfejjel jelölik. Így a festő tébolyult révülete hajnalig életre kínlódta e némán is arrogáns rémet, melynek két hipnotikus, parázsló szeme uralta a kompozíciót, s majd kiégette a régi vásznat.

Szóval, Anatole most ott ült a romos szoba közepén, s noha nem állhatta teremtménye tekintetét, varázslatos megkönnyebbülést érzett. Látta maga körül a pusztítást és a szörnyet, de megértette, hogy ennyi volt. Különös, mély nyugalom szállta meg, mint a magányos katonát, aki egyedül maradt a lövészárokban bajtársak és utánpótlás nélkül, s már rég kilőtte az utolsó töltényt, felbontotta az utolsó konzervet, s most csak békésen üldögélve, sztoikusan szemléli az enyészetet és vár.

Eközben váratlanul eszébe jutott, amit a múlt héten olvasott, amikor biciklijével legutóbb legurult a városka egyetlen antikváriumába, ahol egyébként gyakran és szívesen időzött. Egy belga akadémikus és világutazó, bizonyos Dehousse, indiai kalandozásairól szóló, meglehetősen viharvert könyve akadt a kezébe. Földbe gyökerezett lábbal, lenyűgözve falta az oldalakat vagy két órán keresztül, s most valahogy még Mademoiselle Lagrange egyre gyakoribbá váló, rosszalló pillantásai sem feszélyezték annyira. Dehousse beszámolt egy igen figyelemreméltó rítusról, amit a jámbor hinduk minden évben elvégeznek. Egy holdnaptár szerint megállapított időpontban elkészítik az archaikus idők mitikus, tízfejű démonának, Laṅkāpati Rāvaṇának a bábuját, majd hasonlóan ahhoz, ahogy a mandirjaikban az oltáriszentség beavatásánál is teszik, tenyerüket a szívére helyezve életre hívják. Kinyújtott karjuk így egyfajta misztikus híddá változik, melyen keresztül szívükből minden nemkívánatos, mérgező kedvezőtlenség a bábu szívébe áramlik, megidézve ezzel a démont, akit aztán énekelve porig égetnek.

Anatole immár pontosan tudta mit kell tennie. Felkapott egy üveg hígítót, s döngve levonszolta a lépcsőn a képet, majd a szürke kőfalakkal övezett hátsókertben óvatosan átvágott Madame Beauville rózsái között. Leghátul aztán egy utolsó, viszolygó pillantást vetett falhoz támasztott, rettentő művére, majd – biztos, ami biztos – az összes hígítót ráöntötte. Gyufa sercent, s a narancs lángok mohón falni kezdték a lidércet. Anatole nem ismert egyetlen hindu imát sem, úgyhogy, jobb híján elszavalta Baudelaire Az ellenség című költeményét.

Amikor vége volt, házicipője orrával gondosan átvizsgálta a hamut, majd elégedetten sarkon fordult, s a hűvös lépcsőházon keresztül kilépett a napfényben úszó Rue des Écoles-ra. Széles mosollyal intett a szemközti pékség ajtajában cigarettaszünetet tartó, piros-pöttyös ruhában pompázó Angèle-nek, majd, miután behunyt szemmel mélyet szippantott a forró, fűszeres levegőből, könnyű léptekkel, szinte a macskakő felett lebegve, útnak indult lefelé a part irányába, hogy hosszú idő után, újra megünnepelje és magához ölelje a Napot, a Szelet, a golfe du Lion-t, magát az Életet…