A férfi végül csak hallgatott. Kissé görnyedten, a tágas nappaliban állt, a teraszra nyíló tolóajtó előtt, közvetlenül egy méretes fadézsában tengődő, bágyadt könnyezőpálma mellett. Ahogy szokásához híven váratlanul elmélázott, orrát ábrándozva a párásodó üveghez nyomta, majd azon nyomban hátra is hőkölt, mert eszébe jutott, milyen látványt is nyújthat Hectorék szemközti, emeleti ablakából. Azt remélte, hogy Hope nem figyelt fel zavart nyűglődésére, s úgy megúszhat egy újabb dózis keresetlen szarkazmust.

A nő azonban mozdulatlanul, kissé oldalra hajtott fejjel, valamivel mögötte ült egy konyakszín Chesterfield kanapén, s nagyon is figyelt. Noha Ben részleteket nem tudott kivenni az ablakon tükröződő sziluettjéből, gyanította, hogy Hope már minden bizonnyal felöltötte lenyűgözően önelégült, gribedlis, „átlátokrajtad” mosolyát, s most őt fixírozza.

– Hé, Mennybolt Kandidátus – csettintett a kezével néhányat a nő. – Talán csődöt mondott a filozófia?

Ben magában kicsit elmosolyodott, de azért fegyelmezetten ügyelt rá, hogy ne látszon rajta. Hope készséggel illette vicces nevekkel, amikor csak élcelődni támadt kedve a férfi cirkalmas előadásmódján, mely elragadtatott jelenlétét még egy-egy hétköznapi diskurzusban is gyakran jellemezte.

– Azt kérdeztem – folytatta Hope –, hogy mi bajod az egyenlőséggel. Ez mindössze annyit jelent, hogy végre mindenki megkaphatná az alanyi jogon neki járó, egyenlő tiszteletet, elismerést, s az azokkal járó jogosultságokat…

– Úgy vélem, azért ez korántsem ilyen egyszerű – vágott közbe Ben, majd megfordult, s a nő arcát fürkészte. – A probléma az, hogy az eltérő jelenségekhez képtelenség, s egyúttal értelmetlen is egyenlően viszonyulni. Más szóval, teoretikusan véve, a mindenki számára elérhető egyenlő tisztelet valamiféle kiterjedt, disztópikus egység létrejöttét jelentené, azaz a fizikai és tudati diverzitás természetellenes felszámolását feltételezi, ami gyakorlatilag lehetetlen. A sokszínűség teljes ignorálása vagy álszent egyenlővé avatása idővel óhatatlanul káoszhoz és boldogtalansághoz vezet. Én úgy látom, egyesek mindkettővel keményen próbálkoznak, bizarr eredményekkel. Rajonganiuk kell a visszataszítóért, megtapsolni az ízléstelenséget és hajbókolni a deviancia előtt. A társadalmi egyenlőség filozófiai értelemben azonban azt jelenti, hogy az abszolút alapelvek szerint mindenki a természetének, illetve a világban betöltött aktuális helyzetének megfelelő, arányos megbecsülésben részesül. Ez a jelenség precízen finomhangolt, vagyis tökéletesen illeszkedik az egyén aktuális érzelmi, intellektuális és spirituális állapotához, más szóval, tekintetbe veszi jellemét, kvalitásait és státuszait. Erre az elvre épül a kulturált társas érintkezés művészete, az etikett vagy a protokoll is…

– Nos, most ezzel a száraz litániával szó szerint kiégetted az agyam. Azt tudtad, hogy a tudálékosság és a modorosság nem számít erénynek, Mr. Aranybarokk? Amúgy meg, ez még mindig nagyon idejét múltnak és igazságtalannak hangzik! A nő feszülten fészkelődött a kanapén, s szemeit villogtatva, kihívóan nézett a férfire. Ben megállapította magában, hogy Hope-nak egyáltalán nem megy a keménykedés, mert még ilyenkor is annyira elbűvölő tud lenni, hogy egyszerűen képtelenség komolyan venni.

– Oké, hadd fogalmazzak másként – szólalt meg Ben, rövid hallgatás után. – Bármelyik élőlény, a világmindenségben betöltött mégoly alacsonyrendű helyzete ellenére is, a megfelelő folyamatokon keresztülhaladva gyakorlatilag bármit szabadon elérhet a kozmikus hierarchiában, beleértve a legimpozánsabb célkitűzéseket, mint amilyen a felszabadulás vagy a transzcendentális szeretet. Így valósulhat meg a tökéletes egyenlőség, a harmónia pedig azáltal, hogy mások érzékenyen figyelembe veszik az egyén épp regnáló létállapotát, s ahhoz viszonyulnak specifikusan, nem pedig ugyanúgy.

– Na persze! – csattant fel Hope. – Csakhogy ezek az élőlények nem egy szintről indulnak. Egész egyszerűen nem egy ligában játszanak. S ha ez még nem lenne elég, még mi is felfuvalkodottan osztályozzuk, minősítjük vagy megalázó címkékkel illetjük őket. Tudod, hogy értem… mi, emberek, egymást. Hogy lehetne már ez tisztességes? Egyenlő esély, komolyan? Hogy nem sérti ez nyilvánvalóan a szeretet alapvetéseit? És egyáltalán, honnan a gyanús felhatalmazás erre a fennhéjázó és kicsinyes ítélkezésre? Ez arrogancia…

– Ezt csak azért gondolod, mert az emberi létezésnek csupán egy szűk szakaszára van rálátásod, s a rövid, szimultán fázisokat hasonlítod össze. Mintha csőlátásod lenne, amivel kényszerűen egyetlen pillanatképre, egy villanásnyi ciklusra koncentrálsz, mely mindössze egy elhanyagolható töredék egy végtelennek tűnő idővonalon, ami maga az egyéni életút. Az előzmények hiányában látod csak az örökké dinamikusan átrendeződő, markáns egyenlőtlenségeket igazságtalanságnak, s mindenáron, azon nyomban ki akarod őket igazítani a jelenben. De ez nem így működik. Ezek a különböző kondíciók már valamilyen múltnak a következményei, nem lehet mesterséges módon, csak úgy, azonnal, önkényesen eltörölni őket. Legalábbis nem így. Mert ez karma. Az emberi szabad akarat és végzet felfoghatatlan mélységű tudománya. Valójában mindenki egy ligában játszik, sőt, tulajdonképpen csak egy liga van, de csak a reinkarnáció kifinomult doktrináján keresztül lehet kielégítően értelmezni. Szóval, ha eléggé tágítod a képet, könnyen ráláthatsz az egyenlő esélyekre…

Hope egy darabig konokul hallgatott, miközben láthatatlan szöszöket szedegetett a blúzáról, majd egyenesen Ben szemébe nézett.

– De akkor is! Fel nem foghatom, hogy ez a kirekesztő megkülönböztetés mégis hogyan lehet már szeretetteljes? A szeretetből mindenkinek egyenlően kellene részesülnie, nem? Vagy úgy gondolod, egyesek kevesebbet érdemelnek?

Ben kísértést érzett, hogy kurtán, mindössze egyetlen nemmel válaszoljon. Fülledt nap volt, kiszáradt a szája, valahogy szédelgett, s nehezére esett a beszéd, bár ez utóbbi csak elvétve szokott vele előfordulni. Némi aggodalommal és bűntudattal gondolt vissza az aznap elfogyasztott irdatlan cukormennyiségre, mely, mentségére legyen mondva, voltaképpen egyetlen önpusztító függősége volt. Kapitulálni mindenesetre nem akart, szóval, valahogy mégis összeszedte magát.

– A releváns megkülönböztetés egyáltalán nem kirekesztő – mondta végül –, inkább a hasznunkra van, hogy megérthessük valakinek az egyedi természetét és szükségleteit, hogy aztán a helyes attitűddel, hatékonyan és személyre szabottan cselekedhessünk a jóléte érdekében. A lényeg tehát a helyes hozzáállás. Ha mondjuk, például váratlanul belebotlasz egy olívaszín pápua tajpán kígyóba, akkor az egyetemes egyenlőséget úgy alkalmazod, hogy mint bárki mással, vele is tisztelettel bánsz, csak az ebben esetben konkrétan azt jelenti, hogy megpróbálsz elmenekülni, a továbbiakban pedig messzire elkerülöd. Emellett, a pártatlan szeretet nevében gondozhatod az élőhelyét és védelmezheted a fajt, de sohasem feledkezhetsz meg róla, mit tehet veled pár milligramm tajkatoxin. Ez nem ítélkezés, csak szimpla realitás. A naivak együgyű szentimentalizmusa katasztrófához vezet. Alapvetően az egész téma ellentmondásossága az egyenlőség és az azonosság fogalmának összemosásából adódik. Az erőltetett, érzelgős egyenlősítés nem működik, mert mindenkit másképp kell szeretni. Szóval, nem közösítesz ki senkit, amikor megfelelően viszonyulsz, csak jól szeretsz. Másfelől, annak is megvan a maga tudománya, hogy miként válhatunk szeretetre méltóvá. Túl az elvárásokon, a megkövetelésen és a kizsaroláson, ez is hatékony módszernek tűnik ahhoz, hogy valaki kielégítse érzelmi igényeit. Talán üdvösebb lenne, ha inkább erre fókuszálnánk. Őszintén szólva, én csodálkozom, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül…

– Igazán? – ugrott fel Hope nevetve a kanapéról, s csípőre tett kézzel, kihúzva magát, megállt közvetlenül Ben előtt. Színlelt felindultsággal, hunyorogva nézett meredeken fölfelé, mivel vagy egy fejjel alacsonyabb volt a férfinél. – Nem vagy okos, jó? – suttogta. Ben beleegyezően, némán bólintott.

Ezután még sokáig hallgattak, s a legszerencsésebbeknek érezték magukat a világon…