Az elveszített Éden – A traumatizált gyermek és az ősbizalom

“A gyerekek megsínylik az ilyesmit. (…) Jobban, mintsem a környezetük valaha is gondolná. A fájdalmat, a visszautasítást, a valahova tartozás hiányát. Olyasmi ez, amit nem lehet csupán kedvező életkörülményekkel jóvátenni. Nem pótolja az iskoláztatás, a kényelmes otthon, a biztos jövedelem vagy a kezdő tőke valami szakmához.”

(Agatha Christie)

A jelenségnek, amiről röviden írni szeretnék, néhány alkalommal a véletlen folytán, személyesen is szemtanúja voltam. Egészen kis gyermekeket érintett, s minden alkalommal döbbenetes, dermesztő űrt hagyott maga után.

Az egyik elemi trauma, az ősbizalom váratlan és sokkolóan drasztikus lebomlása, mely sajnos a túl korai, kényszerű érzelmi leválással is együtt jár, minden bizonnyal egy folyamat eredménye, vagyis kezdetben hitvány parazitaként fejlődik alantasan, a napi szintű csalódottság könnyein hízva. Azonban hirtelen bekövetkező töréspontként, gyakran egy végső megrázkódtatás által tudatosul a védtelen és teljesen felkészületlen gyermeki elmében, mely sérülés aztán maradandóan vésődik be a továbbiakat drámaian determináló benyomásként. Ez az akkut elutasítottság állapot, más szóval az archetipikus menedékből való kiűzetés természetellenes élménye így nehezen gyógyuló kiábrándultsághoz és lelki paralízishez vezet, megágyazva számos életnyi talajtvesztésnek és otthontalanságnak.

Egy gyermek tudati fejlődése kétéves koráig az annamaya-kosa szinten van, azaz a világhoz az ízlelésen keresztül kapcsolódik. Ezért látjuk azt, hogy válogtás nélkül, szinte mindent azonnal a szájába vesz. Kettő és hat éves kora között pedig a pranamaya-kosa az uralkodó, azaz leginkább a mozgáson, a test nyújtotta lehetőségeken és az érzékek működésén van a fókusz. Mindezek miatt normálisnak tekinthető egy ilyen korú kisgyereknél, hogy amikor észlel egy új objektumot, akkor ösztönösen kinyújtja felé a kezét, s fennhangon deklarálja, hogy az övé. Annak érdekében, hogy érvényesítse akaratát, szükség esetén minden elérhető eszközt bevet, melyek ugyan rendkívül korlátozott számban állnak rendelkezésére, mégis igen hatékonyak lehetnek, mint a sírás vagy az intenzív hisztéria.

Szóval az ominózus szituáció alapállása, hogy a gyerek a sírásba belevörösödve, jóideje magából kikelve őrjöng, s finoman fogalmazva nem fogékony a kompromisszumra, meg sem hallja a felkínált alternatívákat, hanem egyre jobban belelovalva magát, tehetetlenül süllyed egy hisztérikus spirálban, mert feldúlt elméjének átmeneti sötétségében pusztán egyetlen neonfény villog vakítóan, ”akarom”.

Úgy vélem, ezidáig még minden meglehetősen szokványos, s ahogy többnyire történik is, megnyugtatóan záródhatna. Azonban az események érdekes fordulatot vehetnek, ha néha a jelenlévő szülő, aki talán maga is hosszú ideje folytat belső küzdelmeket, végső határaihoz érkezik, s váratlan módon, tragikusan rossz időzítéssel összeomlik az éppen zajló krízis közepette. Nem képes elkülönült és józan maradni többé, elméje egyszerűen kapitulál, mert a gyerek átütő hangulata, mint egy önmagába roskadt, haldokló neutroncsillag roppant gravitációja, reménytelenül magába szívja.

A gyerek ekkor, még infantilis vágyainak útvesztőjében tévelyegve is, felfigyel a szülő rendellenes, addig sohasem látott, bizarr hangulatváltozására, mely úgy karcol, mint a gyémánt, s oly fagyot hoz, mint a kegyetlen sarki szelek. Ez olyan zavarbaejtő és irracionális élmény, hogy noha még folytatja valamelyest a cirkuszolást, de azért kicsit kizökken, s riadtan kezd közeledni a szülőhöz, hogy leellenőrizze a kapcsolatot. Ekkor a szülő, akinek a stressztől addigra gyakorlatilag lekapcsolt az agya, s az idegösszeomlás szélére sodródott, nem fogadja a finom nyitást, hanem rideg, elutasító gesztust tesz, s akkor a gyerek, talán életében először, teljesen magára marad. Amikor ezt konstatálja, képtelen feldolgozni a tapasztalatot, s egyetlen mikroszekundumig ledermed, hangja elakad, sötét árnyék fut át az arcán, s csak döbbenten mered maga elé opálos, halott szemekkel. Szinte hallható a természetellenes csendben, ahogy üresen kattog az elméje, mint egy antik Continental írógép, amibe elfelejtettek papírt fűzni. Amikor a következő levegővétellel magán kívül újból rázendít, az már teljesen más frekvencia, nem sírás többé, hanem halálsikoly, mely arányos reakció a létezését kikezdő, legvégső egzisztenciális válságra. Ezután, a közvetlen előzményekről már teljesen megfeledkezve, kétségbeesve követi és szólongatja a szülőt, aki kitér és tovább távolodik.

Az általam megfigyelt néhány eset, az eltérő részletek ellenére, lefolyását illetően meghökkentő hasonlóságot mutat, s valamennyi mélyen megrendítő volt.

Ahogy mondani szokás, a szülő a gyerek számára olyan, mint Isten. Ő ugyanis mindenkinek a legfelsőbb menedéke (maha-asraya), vagyis az őseredeti szülő, akiből minden létező megszületik (yato-va-imani-bhutani-jayante). A szülői kapcsolat transzcendentális előképe (vatsalya-rasa) négy esszenciális elemből épül fel. Az első, hogy a szülő teljesen le van nyűgözve és rendíthetetlenül ragaszkodik az utódjához, a második pedig, hogy kétkezi szolgálatot végez neki. A harmadik alkotórész a bizalmasság, tehát, hogy mindezt meghitt bensőségesség hatja át, s végül az utolsó, hogy ő a gyermek védelmezője és fenntartója.

Amikor ezek az összetevők permanensen, hiánytalanul nyilvánulnak meg, s emellett kielégítően funkcionálnak, az a tökéletes biztonság megnyugtató érzésével jár, s az alany, esetleges kihágásai ellenére is, szorongás mentes, konzisztens menedékben érezheti magát. Mivel Isten mindennek a fenntartója gyakorlatilag örökké, ezért a lélek eredendő, archetipikus bizalma azon az elven nyugszik, hogy a menedék nem sérülhet soha, mivel abszolút. Így a csalódás egyszerűen nem merülhet fel. Azonban megeshet, hogy a lelki gyökerek megtagadása miatt, egy úgymond közönséges, gyengeségekkel és jellemhibákkal terhelt személy reprezentálja ezt az érzékeny gondoskodó energiát, s ilyenkor, annak a profán térbe aláhanyatlott, degradált replikája már nem tudja maradéktalanul betölteni a rendeltetését, s azt a gondviselt konstans törődésbe vetett természetes hite minden bizonnyal súlyosan megsínyli majd.

Akárhogy is, nincs jogunk ítélkezni, ezekben a megrázó történetekben csak áldozatok vannak. Ha elutasított gyermekek vagyunk, talán annyit még megtehetünk, hogy megtörve a generációs átkot,  nem adjuk tovább nyomorúságos örökségünket, hanem megpróbálunk újra kapcsolódni az Ősmenedékhez, hogy maradhassunk a kis védtelen mellett, akinek az a végzete, hogy a legsötétebb órájában mi fogjuk a kezét…

1 hozzászólás “Az elveszített Éden – A traumatizált gyermek és az ősbizalom

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.