Az emlékezés kiváltsága

Csapnivaló memóriájára szinte mindenki szokott panaszkodni, az ítélőképességére azonban senki.”

(Francois de La Rochefoucauld)

Míg egy szelektív, ”jól pozicionált” felejtés kétség kívül, számos esetben áldás, s szinte misztikus hatékonysággal gyógyít bizonyos fájdalmakat, a tiszta emlékezés képességének megőrzése mégis nélkülözhetetlen az egészséges mentális működésünk fenntartásához. Ahogy a klasszikus, védikus jóga irodalom is elmagyarázza, emberi lényként erősen hajlunk rá, hogy szenvedélyesen megkívánjuk a végtelen változatosság jellemezte érzéktárgyakat, melyek aztán könnyűszerrel rátelepednek gondolatainkra, s mi addig merengünk, tépelődünk rajtuk, míg állandósult meditációnk intenzív ragaszkodássá vagy akár rögeszmés függőséggé érik. Az ilyenkor felébredő erős, önközpontú vágyakozás befedi eredeti, tiszta tudatunkat, mely szinte teljesen elvész. Másfelől, további komplikációkat okoz, amikor esetenként képtelenek vagyunk óhajainkat beteljesíteni, mivel már végérvényesen bebizonyosodott, hogy elháríthatatlan akadályok szigetelnek el tőlük. Amikor ez tudatosul bennünk, elménk felkavarodik, akár egy kis erdei tó, melynek vize iszappal és buborékokkal teli, mert egy elefánt csorda nemrég belegázolt. A káosz és frusztráció eme szennyes hab borította vizéből emelkedik ki a Harag Istennője, mint valami inverz, fekete Aphrodité, hogy leigázza a szívünket. A düh ilyetén megjelenése illúzióba taszítja az elmét, s ezért emlékezetzavar lép fel, s mi nem tudunk józanul mérlegelni többé, s elenyészik értelmünk. Ekkor az ember menthetetlenül a sötétség mocsarába merül, s az ilyen lélek elveszett. Mindez egyben az őrület kibontakozásának kristálytiszta természetrajza is…

Normál esetben az elme (manah) gondolkodás, érzés és akarat funkcióinak optimális működését a finom test egy másik összetevője, az intelligencia (buddhi) támogatja kielégítően. Az intelligencia elemző lépessége, jellemzően a másik komponensén, a memórián alapszik, mely faktor elérhetővé teszi élményeinket, tapasztalatainkat, a tanultakat etc., melyek meghatározzák, hogyan gondolkozzunk vagy érezzünk valami iránt, illetve segítenek bölcs, racionális döntéseket hozni. Amikor a fenti jelenségek miatt az emlékezet a továbbiakban nem ad hozzáférést kulcsfontosságú adatokhoz, a buddhi analizáló képessége kudarcot vall, mivel már nincsenek referenciái, így nincs mihez viszonyulnia többé. Ez az értelem sajnálatos hanyatlását vonja maga után, ahogy az jól megfigyelhető például a demencia esetén.

A darwinista felfogást elfogadva sokan gondolják úgy, hogy az emberi lény nem több, mint egy ”csupasz majom”, vagyis nem terheli különösebb erkölcsi felelősség, amikor alacsonyabb rendű ösztönzéseinek ellenszegülés nélkül engedelmeskedve, behódol egy közönségesebb, az állati létre is jellemző, szinte kizárólag érzéki tevékenységekre korlátozódó életmódnak.

Kétségtelen, hogy az emberekre és az állatokra egyaránt jellemző az evés, alvás, védekezés és a párzás (ahara-nidra-bhaya-maithunam) elemi szükséglete, de kizárólag az emberek képesek önmaguktól a kötelességek, az erény és az odaadás (dharma) gyakorlására, melyre éppen az a fejlett megkülönböztető képességük hatalmazza fel őket, melynek alapja az emlékezés az erkölcsi és lelki elvekre, s ez jelentős különbség. Ahogy Wolfgang Kuhn fogalmaz ezzel kapcsolatban:

Az állatok tetteit azonban mindig a vitális szükségletek kielégítése motiválja, sohasem magasabb rendű elvek. Nem látnak előre és nem örökítik meg múltjukat; örök jelenben élő, történelem nélküli lények.”

Ez a jelenkori megállapítás egybecseng az óind archaikus szövegek kijelentéseivel, miszerint: „Az alacsonyabb rendű állatok csak az éhségükről és szomjúságukról tudnak. Nem tesznek szert tudásra és nincs látásuk. Viselkedésük azt mutatja, hogy nem függnek a formalitásokon. Rendkívüli mértékben tudatlanok, ezért csak szaglás által képesek felismerni a számukra kívánatos dolgokat, s egyedül ezzel az intelligenciával tudják megérteni, mi hasznos számukra és mi nem.”

Az állatok számára ezért a saját dharmájuk (vagyis a természetüknek megfelelő viselkedés) követése nem opcionális, hanem befedettebb tudatuk és korlátozottabb szabad akaratuk okán ösztönök, azaz megkerülhetetlen programok kényszerítik őket a tőlük elvárt cselekvésre, míg az emberek jóval szabadabban választhatnak. Ezért is tudunk ezzel visszaélve olyan borzalmakat elkövetni, amelyre egyetlen állat sem lenne képes. Ugyanakkor viszont, dönthetünk úgy is, hogy meghaladjuk egykori gyengeségeinket, felülkerekedhetünk jellemünk hiányosságain, s uralkodhatunk nemkívánatos hajlamainkon, vagy akár örökre meg is válhatunk tőlük. Semmihez sem fogható szabad akaratunk így komoly felelősséggel és következményekkel (karma) jár, helyes döntéseket pedig szilárd intelligenciával tudunk csak hozni, melyet egy olyan emlékezet támogat, mely lelki igazságokkal teli. Ezért az első lépés tehát, hogy legyen mire emlékezni, athato brahma jijnasa, azaz itt az idő érdeklődni az Abszolútról.

Mindebből láthatjuk, hogy az emlékezet elvesztésével összeomolhat egy mégoly briliáns elme is, s fennáll a veszélye, hogy akár az állati tudatszintre nagyon is emlékeztető, vagy még azt is alulmúló, végzetes kondíciók közé zuhan. Ilyenkor természetes módon az egyén azonossága is sérül, hiszen amire emlékszünk, annak gondoljuk magunkat. Ha nem vagyunk képesek többé felidézni múltunkat, kapcsolatainkat, vagy még a nevünket sem igazán, teljessé válhat az identitászavar. Furcsa mód ez az egész valahol a mi választásunk, mivel a páratlan képességű emberi tudattal kívánunk megélni egy olyan adharmikus életet, mely méltatlan az emberi születés kiváltságához. Ilyenkor sajnos, az elme még életünkben hozzátorzulhat vágyaink minőségéhez, más szóval meglehet, hogy az elidegenítő morális űrben sodródó tudatunk tehetetlenül fog gravitálni egy sivár és kiábrándító ösztön-lét felé. Emellett, mivel a finom fizikai test (melynek az elme az egyik fő összetevője), egyúttal a tervrajza, vagy finom szintű prototípusa a mindenkori durva fizikai testnek, ezért a soron következő életben minden bizonnyal a durva test is hozzátorzul majd az elméhez, mivel „a test az elme által emelt építmény.” (A.C. Bhakivedanta Swami Prabhupada)

Mindezt természetes módon kerülhetjük el, ha kutatunk lelki gyökereink után, s fenntartjuk intellektuális igyekezetünket, hogy megértsük, hogyan fejlődhetünk jellemünk tekintetében vagy spirituálisan. Ez megóv bennünket az ijesztő mentális romlástól, majd az ebből következő reinkarnációs mélyrepüléstől.

Érdekes adalék lehet a témához, hogy különböző archaikus kultúrák (egyiptomi, indiai, görög etc.) feljegyzései szinte egyöntetűen számolnak be az írás széleskörű elterjedése előtti ősi időkről, melyek egyáltalán nem voltak olyan primitívek, mint ahogy azt ma sokan állítják, hanem épp ellenkezőleg, akkoriban az emberek között szinte mindenki, védikus terminussal élve, sruti-dhara volt. Sruti azt jelenti ”hallás”, dhara pedig ”aki képes megragadni”, azaz miután valaki egyszer hallott valamit, sohasem felejtette el. Az eidetikus vagy fotografikus memória manapság meglehetősen ritka, sőt szinte szenzáció számba megy, de ez a kivételes emlékezőkészség, kétség kívül, jelenleg is létező jelenség. Elgondolkoztató, hogy e megközelítés szerint, az írásbeliség megjelenését egy ponton, épp a memória széles körű degradációja tette szükségszerűvé, így az nem feltétlenül az emberi szellem felemelkedését képviseli. A védikus források szintén megerősítik, hogy a jelenlegi, az emberi morált látványosan aláásó korszak (kali-yuga) egyik meghatározó defektusa pont az emlékezet rendkívüli hanyatlása, s valóban, ma már egy rövid bevásárló listát is többnyire le kell jegyeznünk. Emellett érdemes megemlíteni, hogy a spirituális és jóga tradíciók többségében a kiváló emlékezőtehetség kifejlesztésének és fenntartásának alapvető feltétele az érzékek szabályozása, különös tekintettel a cölibátusra (brahmacarya). Ezzel kapcsolatban már figyelemre méltó tudományos tanulmányok is születtek. Egyszóval, életmódunk és jellemünk állapota közvetlen befolyással van rá, hogy milyen tudati képességekkel rendelkezünk.

Emlékezetünk tehát, nem volt mindig ilyen drámaian leszabályozott, s ma is hatalmunkban áll formálni, sőt, az odaadás őszinte gyakorlásával egy korlátlanul kiterjeszthető lelki intelligenciára tehetünk szert, hogy aztán megértve vele a felfoghatatlant, örökké felidézhessük azt a szívünkben…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.