Gondolatok az örök bűnhődésről és az Időről

Nemrégiben eltöprengtem a keresztény hittudomány egyes alaptézisein, melyek számos további, belőlük organikusan következő filozófiai problémát, illetve figyelemre méltó lételméleti vagy teológiai természetű kérdést vetnek fel. Ezek egyike az örök kárhozat megosztó, nyugtalanító teóriája, mely minden bizonnyal neofita hívők tömegeinek tölti el a szívét szorongással és kétséggel. Már amennyiben, nem ringatják magukat néhányan már kezdetektől egy irreleváns és naív megváltottság tudatban. Mindez azért is aggályos, mert az így körvonalazódó könyörtelen vagy személytelen istenkép rendkívül ellentmondásos, illetve paradox módon ellentétes az archetípussal. Megítélésem szerint, ennek az egyik fő oka a lélekvándorlás tagadásában rejlik, mely, talán kijelenthetjük, legalább Kr.u. 553-óta regnál, amikor is Jusztiniánusz bizánci császár a konstantinápolyi ökumenikus zsinaton szenvedélytől fűtötten, a következő kijelentést tette a tiszteletreméltó plénum előtt:

„Átkozott legyen, aki hisz a lélek kitalált előegzisztenciájában, s förtelmes restaurációjában.”

Persze addigra, Nagy Konstantin római császár, aki, hogy finoman fogalmazzunk, elég érzékeny volt a kritikus hangokra, már jól előkészítette a terepet. A fenti esemény előtt, több, mint két évszázaddal már korrektorokat alkalmazott, hogy megnyirbálja a keresztény írásokat, s így némileg testre szabja őket. G. Ouseley teológus és őskeresztény kutató így ír ezzel kapcsolatban:

„Minden, amit ezek a corrector-ok tettek, abból állt, hogy az evangéliumokból kínos pontossággal kivagdosták Urunk azon egészen meghatározott tanait, melyeket ők (illetve Konstantinusz) nem szándékoztak követni. Éspedig azokról a tiltásokról van szó, melyek a húsevés és a bódító italok stb. ellen irányultak.”

Végül, Kr.u. 325-ben, a niceai zsinaton az evangéliumok száma mindössze négy editált verzióra apadt, melyeket valamivel később, 382-ben, Damazusz pápa kanonizált, azaz fogadott el Újtestamentumként.

Minderre csak azért volt érdemes röviden kitérni, hogy ráláthassunk kicsit az önkényes változtatásokhoz való indokolatlanul merész vagy manipulatív hozzáállásra, s a nyilvánvaló kontrasztra, mivel a III. századig, a fennmaradt források alapján, merőben más volt a lélekvándorlás tanához való viszonyulás. Órigenész Adamantiosz, ókeresztény egyházatya, az alexandriai iskola egyik legjelentősebb teológusa így ír:

„Aki tudni akarja, miért hallgat az emberi lélek egyszer a jóra, máskor a gonoszra, keresse az okot egy olyan életben, mely megelőzi ezt a mostanit. Az életek egymásutánjában mindannyian a tökéletesség felé haladunk. Sorsunk, hogy egyre újabb és egyre jobb életet éljünk, legyen az a földön vagy más világokban. Az újjászületések végén odaadásunk Isten iránt valamennyi szennytől megtisztít bennünket.”

Amennyiben megfosztjuk a lelket örökkévaló természetétől, azaz előzményeitől és jövőjétől, valójában azt feltételezzük, hogy mindössze néhány évtizedből álló teljes létezése alatt gyakorlatilag mindenki képes végig érni az önmegvalósítás komplex folyamatán, a kezdeti, szerény felismerésektől, a tökéletes önátadás legvégső drámájáig. Ennek, még ha rendkívül leegyszerűsítő is az elképzelésünk erről a nagyszabású utazásról, akkor is minimális a realitása. Sokan ugyanis, jelenlegi tudatállapotuk miatt, a legcsekélyebb mértékben sem bizonyulnak fogékonynak a spirituális önmegvalósítás iránt. Emellett azok, akik átmenetileg bizonyos korlátozó, karmikus szituációkban rekedtek, illetve végletesen befedett létállapotok sötétségében vesztegelnek tehetetlenül, kifejezetten képtelenek is rá…

Felvetődik tehát a kérdés, mi lesz akkor velük? Vajon milyen perspektívát kínál a modern keresztény teológia a közönyösök, renitensek, hedonisták és társaik számára, amennyiben pillanatnyilag nem akarnak vagy tudnak élni a lehetőséggel? Félő, hogy csak végérvényes elutasítottságot, a damnatio aeterna-t, mely a könnyelműen elszalasztott esély megmásíthatatlan sorstragédiája.

De még a hívők jelentős része sem tekinthető igazán elszántnak, s sajátos istenképükhöz kapcsolódó beállítottságukra döntően a megtorlástól való félelem (bhaya) és az anyagi javak utáni sóvárgás (asa) jellemző. Más szóval, csak egy büntető-jutalmazó isteni karakterhez képesek praktikusan viszonyulni, míg az önzetlenebb, kötelesség és hála (kartavya-buddhi) hangulata, mi több, a makulátlan ragaszkodás (raga), valamennyire háttérbe szorul, vagy fel sem merül. A hit e rendkívül kezdetleges szintje, még az úgymond vallásos embereket sem vezetheti ki a siralomvölgyből, mivel nem követik igazán az elveket, apró-cseprő ragaszkodásaik megkötik őket, s eszük ágában sincs feladni azokat, hogy felnőhessenek, illetve méltóvá válhassanak valahogy Messiásuk áldozatára. Inkább, kínos vállalások és erőfeszítések nélkül, megszokott, kényelmes pozíciójukból kívánnak üdvözülni. Mindez édeskevés egy epikus lelki győzelemhez, még a valóban csodálatos krisztusi megváltás sajátosan félreértett verziójára kiállított, instant-üdvözülés biankó felkínálása ellenére is.

Ennélfogva, legalábbis elgondolkoztató, hogy további próbálkozási lehetőségek híján, vajon, arányaiban hányan kárhoznak el örökre? Mert nagyon úgy tűnik, hogy a többség, s ez elfogadhatatlan veszteség. A keresztény teológia azt állítja ugyanis, hogy nincs további lehetőség a megváltásra. Mit mond ez el Istenről?

A védikus hagyomány azt vallja, hogy egyetlen lélek sem veszhet el semmilyen módon, sehol és soha. Az megbocsáthatatlan lenne, ezért fel sem merülhet. Ez az elv Isten páratlan szeretetét képviseli, s azt, hogy Ő nem hajlandó senkiről lemondani egy pillanatra sem, főleg nem végleg. Noha az anyagi természet jellegzetes működése miatt, a bűnöknek megvannak a maguk karmikus visszahatásai, melyek esetenként valóban pokoli leckék lehetnek, de sosem tartanak örökké, s mindig arányos súlyban esnek a latba.

A végtelen szenvedést is inkább úgy lenne helyes megközelítenünk, hogy bármilyen hosszúságú is egy kedvezőtlen, bűntető következmény, minden esetben van kezdete és vége, azonban az örömkereső természetű lélek számára még egy viszonylag rövid momentum is olyannyira sokkoló és zavarba ejtő élmény lehet, hogy a gyötrelmek hatására az elme időtágulásba omlik össze, mely során az alany, valóban egyfajta kínzó örökkévalóságot tapasztalhat.

De akárhogy is, még ha valaki idegenkedik is az isteni meghódolástól, akkor sem fenyegeti semmilyen ultimátum, statáriális elutasítás, vagy a legvégső elveszejtés réme, s kedve szerint, bármennyi időt eltölthet itt, úgymond az árnyékvilágban, már amennyiben képes hosszú távon tolerálni a születés, betegség, öregség és halál következetesen ismétlődő, s radikálisan inzultáló jelenlétét.

A kétség tehát, ami ezen a ponton felmerülhet, hogy miként tűrheti el Isten azt a végtelen hosszúságúnak tűnő periódust, míg egy lázadó lélek rászánja magát a meghódolásra?

A határtalan természetű, isteni türelem nagyon specifikus, s az idő megértéséhez kapcsolódik.

Aham evaksayah kalo – „Én vagyok a kimeríthetetlen Idő is.” – jelenti ki Govinda.

Az öt millenniummal ezelőtt lejegyzett Védákban említést tesznek a nimesa-ról, mely a ”pillanat” a Legfelsőbb Lény számára, s szó szerint egy szempillantást vagy szemvillanásnyi időt jelent. Hogy ennek a misztikus időtartamnak a monumentalitását megérthessük, kiindulási pontként vizsgáljuk meg nagyon röviden a Srimad Bhagavatam alapján, hogyan is számították akkoriban az időt.

„Az időt a testek atomi kombinációja mozgásának mérésével lehet számítani.” (3.11.3.) 

Vagy másképpen fogalmazva:

„Az anyagi időt az atomok különféle testekké egyesülése alapján mérik.”

A durva idő felosztása tehát úgy alakul, hogy amikor két atom egyesül, értelemszerűen egy kettős atomot kapunk. Három ilyen kettős atom találkozásakor pedig egy hexatom képződik. Ezt a hexatomot szanszkritül trasarenu-nak hívják, s azt tartják róla, hogy ez az a méret, ami már szabad szemmel is látható, amikor megcsillan az ablakhálón át sugarakban beszűrődő napfényben. Az az időtartam, mely során három ilyen trasarenu egyesül, az a truti. A truti a másodpercnek kicsivel több, mint 1687-ed része. Száz ilyen truti felel meg egy vedha-nak, és így tovább, számos szinten keresztül, egészen a tizenkét masa-ig, mely kereken egy emberi évet tesz ki, amit vatsara-nak neveznek.

Továbbra is nagyobb léptékkel fogunk haladni, hogy viszonylag gyorsan a végére érhessünk. Egy négy alkorszakot magában foglaló catur-yuga 4.320.000 ilyen vatsara-ból, azaz földi évből áll. Ezer catur-yuga egy kalpa-val egyenlő. Két kalpa Brahma egy teljes napját teszi ki, mely 8.640.000.000 év. Brahma 50 évét egy parardha-nak hívják és két parardha teszi ki a fenti nimesa-t, amely mindössze egyetlen röpke pillanat Isten számára, s a számítások szerint, háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd emberi évet taksál.

Mindezek tükrében nehéz hinni benne, hogy jelenlegi tiszavirág életünk, mely csak egy apró hullám-fodor az Idő sebesen sodró folyamában, az egyetlen, kizárólagos esélyünk, mielőtt fukarul mért perceink konokul, végleg leperegnek.

Valójában, a Legfelsőbb részéről szó sincs bosszús várakozásról, sem megtagadó, kicsinyes türelmetlenségről vagy fojtogató kényszerről, hisz az Idő Személyisége minden időt meg tud adni nagylelkűen, mert egy napon mindenki hazatér.

Ezért a kárhozat sohasem örök, csak a kegyelem…

1 hozzászólás “Gondolatok az örök bűnhődésről és az Időről

Hozzászólás a(z) Krommer G.B. bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.