„A kritika olyan, mint az eső; elég finomnak kell lennie, hogy táplálja az ember növekedését anélkül, hogy megsemmisítené a gyökereit.”

(Frank A. Clark)

Noha a jelenség konstans tendenciának tűnik, a közelmúlt történelmének évtizedei során a hétköznapi értelemben vett kritikai attitűd, illetve a kritikához való általános viszonyulás kardinális pólusváltáson esett át, de talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy csak lehangoló módon, szinkronban hanyatlott az erőltetetten regnáló korszellemmel, mely mára egy minden otthonba alattomosan bekúszó camera obscuraként, markánsan túlexponált és felfordított lenyomatot hagyott az individuális morál fényérzékeny fotólemezén.

Az archaikus ember számára a kritika még egy szükségszerű, mi több, kívánatos dolog volt, mely többnyire elkülönült tárgyilagossággal, józan érzékenységgel ítélt, ám a kicsinyes személyeskedést jóindulatúan mellőzve mégsem ítélkezett. Ennek okán könnyen befogadható volt és felfelé építkezett (āroha), az alanyt ad absurdum a transzcendens felé vezérelve. Ily módon a kritikus egyenlő és biztonságos távolságot tudott tartani az arrogánsan reaktív könyörtelenségtől és az elfogultan passzív szentimentalizmustól egyaránt. Talán említenünk sem kell, hogy az ítészt felkészültsége mellett a jelleme és a tisztességes motivációja pozicionálta a bíráló státuszába, aki így integritása és hitelessége által nyert felhatalmazást. Tehát a rosszakaró, pusztán sárba rántani vágyó féltékenység még nem bizonyult elégséges kritériumnak, mely arra determinálhatna bárkit is, hogy kijavítson másokat.

Másfelől jól tudták, hogy a kívülről érkező, többé-kevésbé objektív kritika hiányában az egyén belső utazásai során könnyen és végzetesen eltévedhet. A posztmodern érában ez az elv továbbra is érvényben van, s néha, amikor a finoman szólva is szárnyaszegett őszinteségünkkel végre magunkba meredünk, gyakran csak a valódi személyiséget borító zavaros és sötét vizeken egyfajta bizarr entitásként lebegő, önáltatáson hízott, félreértett selfet véljük azonosnak önmagunkkal. A tényleges belső valóságunkkal való racionális kapcsolat megteremtése érdekében lehetőség szerint objektív analízisre hajlandó, megfelelően képzett külső megfigyelőkre érdemes támaszkodnunk, mivel képtelenek vagyunk konok szubjektivitásunk gyöngyház baldachinját áttörve, autonóm megfigyelőként önmagunktól legalább olyannyira hátralépni, hogy ne ragadjon el örökké korlátozó hiedelmeink illúziót keltő áramlása. S ez fontos, hiszen honnan tudhatnánk azt, hogy hová megyünk, ha még azt sem értjük, kik vagyunk? 

Idővel azonban a bírált alany és a minősítő egyén habitusának kedvezőtlen irányú transzformációja növelte az összeférhetetlenséget, azaz egymástól távolodó mozgásuk optimális közeget teremtett annak a szegregáló, kaotikus kommunikációs ködnek, mely részben felelőssé tehető a jelenlegi áldatlan állapotokért. Kisarkítva, az irigy inkompetencia alkalmatlan arra, hogy kijavítsa a korlátolt önelégültséget, s ez a folyamat explicit vezetett az egyre inkább pejoratívvá züllő kritika általános érvényű, negatív megítéléséhez, majd napjainkban a szinte társadalmi méreteket öltő elutasításához.

Ez a témakör rendkívül árnyalt és számos egyéb megközelítése, illetve szociálpolitikai vonatkozása van, mégis megállapíthatjuk, hogy a fentiek egészségtelen komponensei annak a toxikus táptalajnak, melyből végül felmagzott az érzékenyítés fékevesztetten burjánzó beléndeke.

A „ha szeretsz, elfogadsz ilyennek” axiomatikus tételmondat kétségkívül releváns szegmense a szeretet mindenkori alapvetéseinek, de talán éppen ezért olyan megrendítő látni, mennyire félreértetté vált, ahogy a hibás hozzáállás drámaian újrafogalmazta. A változni nem akaró önérzetesség tűzte a zászlajára, mely süketté vált a hiányosságait firtató kritikára, s úgy döntött, nem fogja többé megvívni csatáit, hogy jobbá válhasson, és úgy nyerje el mások megbecsülését és szeretetét. Mert túl kellemetlen, túl fájdalmas a folyamat, túl sok őszinteséget és belső munkát követel. Így a sértődöttség maradt csupán mint járható út, mely mára öntudatosan követeli meg a jellemhibák, szélsőségek vagy ártalmas devianciák egyre szélesedő hullámának a toleranciát vagy a tiszteletet. Ha valaki szót mer emelni a felforgató elhajlások ellen, azonnal a szeretet és elfogadás ellenségévé válik, s a meghurcoltatást kockáztatja. Nem könnyű többé egy dolgot nevesíteni, konkrétan leírni tulajdonságait, s így pártatlanul meghatározni paramétereit, mert az valahogy már túlzottan megkülönböztető, kirekesztő vagy rasszista. A valaha semleges tények és közlések irracionális módon negatívvá, gyűlöletkeltővé vagy szitokszóvá váltak, s csakhamar megtalálják azt az egyént vagy csoportot, mely majd megsértődik rajtuk, hogy aztán szabadságáért és jogainak sárba tiprása ellen kezdjen hevesen protestálni. A megfélemlített közbeszéd emiatt kezd nevetségesen általánosítóvá válni, ahogy kínos igyekezettel próbálja megőrizni tisztelettudó felvilágosultságát (political correctness), miközben azért a tényekhez is próbál elfogulatlanul viszonyulni. 

Mindeme jelenségek hátterében alapvetően a relativizálás ideája húzódik meg. Amennyiben abban hiszünk, hogy nincs egy abszolút ideál, értékrend, esztétika vagy morál, mely transzcendens eredetű, s így nem létezik archetípus, sem objektív etalon, egyetemes érvényesség vagy egy statikus támpontként szolgáló, univerzális vonatkoztatási rendszer, melyből kiindulhatnánk, úgy azonnal a totális viszonylagosság és a relatív igazságok abszurd és zavarba ejtő világában találjuk magunkat, ahol mindent áthat a bizonytalanság és a kétely. S egy ilyen világban, ha elég fokozatos az érzékenyítés, idővel szinte bármilyen képtelenségnek érvényt lehet szerezni, s megeshet, hogy egy korábban még erkölcstelennek vagy kifejezetten aberráltnak minősített dolognak egyszerre ugyanannyi joga lesz toleranciáért kiáltani, mint bármi másnak, hisz az alapelv az, hogy minden „már kanonizált” megközelítés egyenlő súllyal kell, hogy latba essen. Persze úgy tűnhet, hogy ez egy nagyon erős túlzás, de sajnos jól nyomon követhető, hogy mindössze néhány évtized leforgása alatt hogyan kapaszkodik fel egy rendkívül vitatott jelenség státusza a társadalmilag elítélt, illetve jogilag is elmarasztalt állapotból a megtűrt szinten át az általános elfogadottságba. A szemben álló érdekcsoportok hívei erre a folyamatra magától értetődően ellentétes módon, társadalmi fejlődésként vagy degradációként tekintenek, s így most, a 21. század elején, a konfrontáció és a kollektív téboly nem is lehetne ádázabb.

Ha elég fogékonyak lennénk, ezt az átmeneti identitások háborújával fémjelzett erkölcsi válságot könnyű lenne feloldani örök önazonosságunk eszményével, mely a sérült szíveket egyedül gyógyítani képes doktrína…