A dimenziók és az érzékelés csapdái

Érdekes látni a modern elméleti fizika dimenziókkal kapcsolatos, meghökkentő nézeteit. A szuperhúr elmélet, bizonyos szükségszerűségek miatt, egyenesen akár 26 extra kiterjedést is feltételezhet, mármint a három alapvetőn és az időn túl. Ennek az extrém absztrakciónak a paradox mivoltát rendkívül nehéz feloldani, de egyesek mégis figyelemreméltó erőfeszítéseket tesznek, idézem:

„Ezek a tények komolyan ellentmondanak a megfigyelt eseményeknek. A fizikusok a következő két lehetőség egyikével oldják meg a problémát. Az első módszer, ha összezsugorítjuk a hiányzó dimenziókat. Ez azt jelenti, hogy a 6 vagy 7 dimenzió olyan kicsi, hogy nem észlelhető a kísérleteinkben. A 6 dimenziós esetben ezt a Calabi-Yau terekkel oldják meg. 7 dimenzióban úgynevezett G2 manifoldokkal. Lényegében a hiányzó dimenziókat úgy teszik kicsivé, hogy azok magukba hurkolódnak.” *

Nos, ez történik, ha abban hiszünk, hogy az aszcendens megközelítéssel, azaz egy alulról építkező, felszálló folyamattal végeredményben minden értelmezhető a világegyetemben. Az empirizmus szentségét és a szellemi erőfeszítés mindenhatóságát vallásos buzgalommal hirdető, jelenlegi tudományos paradigma oltalmazó kebele csak úgy ontja álomlátó prófétáit, akiknek ambiciózus törekvései nemegyszer a fentiekhez hasonló intellektuális kataklizmákba torkolnak.

A védikus hagyomány szerint azonban, a háromféle bizonyíték (pramana) zavartalanul és kiegyenlítetten támogatja egymást a tudásszerzés során. Az érzékszervi megfigyelés (pratyaksa) és az intellektuális okfejtés (anumana), mint induktív metódusok tisztában vannak korlátaikkal, s higgadtan viszonyulnak a hiteles kinyilatkoztatott forrásokhoz (sruti).

A kinyilatkoztatás tekintélye azonban, mely az alászálló megismerési folyamat (avaroha-pantha), egyre súlytalanabbá vált a nyugati világban a felvilágosodást követően, mivelhogy az ateista ideológia gondosan körbekerítette és kisajátította magának a tudományt, mely korábban a spirituális, illetve vallásos világkép harmonikusan funkcionáló, szerves része volt. Ily módon, csak idő kérdése volt, hogy a túszul ejtett tudományt teljesen megfosszák ettől a létfontosságú eszközétől, a deszcendens tudásszerzéstől, s megrabolva, lélektelen módszertani naturalizmussá silányuljon, mely tulajdonképpen csak alkalmazott ateizmus. A lelki referenciákat így csakhamar az egymásra hivatkozás váltotta fel.

Az eredeti, transzcendentális forrásait vesztett, új alapokra fektetett tudománynak tehát nem maradt választása. Sürgősen válaszokra volt szükség. Így hát, az új vallás megteremtette saját mítoszait, s a Big Bang elmélet és a Darwinizmus lett a vaskor hatályos, frissen kanonizált Genezise.

Mindezek okán, teljesen elfogadhatatlanná vált, hogy a profánná leminősített, azonban még mindig felfoghatatlan komplexitásúnak tűnő megnyilvánult világegyetem, isteni felhatalmazás nélkül kifürkészhetetlen legyen az egyeduralomra törő emberi géniusz számára, mely becsvágyón Teremtője helyére pályázott.

Ez közvetlenül vezetett ahhoz, hogy egy leegyszerűsítő, redukcionista tudományfelfogás nyerjen teret széles körben, mely jobban illeszkedett az uralkodó ideológiai áramlatokhoz. Vagyis úgy határoztak, hogy a világ legvégső lényege közvetlenül értelmezhető az ember számára, s emellett egyszerűen leírható. Ennek ékes példája a mindenség elmélete utáni szenvedélyes kutatás.

De mi van, ha a redukcionizmus zsákutca? Végül is, egy világnézeti alapon meghozott, önkényes döntésről van szó, melynél nagyrészt az emberi elfogultság volt a prioritás, nem pedig az tényszerűség. Mi van, ha a mindenség elmélete nem is létezik, mert az univerzum felfoghatatlanul bonyolult? Ha soha nem fogjuk tudni rányomtatni a pólónkra azt a rövid és frappáns kis képletet? Ha nincs teljes megértés alázat és jogosultság nélkül, s nem érhetünk el nyers erőből áttörést?

Amennyiben elég mélyre merülünk ugyanis az anyagot boncolva, valahogy egy ponton kisiklik a kezünkből, szinte racionalitását veszti, misztikus módon energiává omlik, s a megfigyelő tudomány pedig mágiává vagy alkímiává lesz, mely az ezoterikusat vagy az okkultat fürkészi. Ahogy láthatjuk ezt a részecskegyorsítóknál megfigyelt döbbenetes jelenségek esetén is.

Ennek alapján felvetődik a kérdés, vajon nem becsüljük-e túl az empirikus megismerés hatalmát? Mert nem lehet kizárni azt az eshetőséget sem, hogy a valódi válaszok messze az általános érzékelés és felfogóképesség horizontján túl rejtőznek…

Suhotra Swami a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban:

„Az emberek az érzéktapasztalat által próbálnak az érzéktapasztalat fölé kerülni. (…) Ez a tapasztalati felfogás az egyik nagy probléma. (…) Játszanak az anyagi természettel – felosztják, elektromos árammal szerelik fel, különböző elemeit elegyítik egymással – , és ezen az úton próbálják megnézni, hogy mi történik, így próbálják megérteni, hogy mi van az érzékfelfogás mögött. (…) A tapasztalat e fajtájának a neve: experimentum lucifera.”

Ezek szerint, a tudomány akkor lett a fény megtapasztalásának romlott útjává, azaz lucifériává, amikor kizárólag empirikussá válva megtagadta az együttműködést az isteni hanggal (sabda), hogy a lázadás eszközévé válhasson. Megítélésem szerint, ez korlátozottságának a legvégső oka.

Az óind források szerint az objektív analízis legnagyobb kerékkötője az emberi természet négy fő hiányossága, mely a tudat általános illúziója, az érzékelés tökéletlensége, az erős késztetés az ámításra és csalásra, s az előzőekből egyenesen következő konstans hajlam különféle hibák elkövetésére. E gyengeségek semlegesítésére az odaadó tevékenységekben való fókuszált elmerülést (satata-yuktanam bhajatam) javasolják, melynek egyik mellékhatása egy olyan kapacitású lelki értelem fokozatos kibontakozása (dadami buddhi-yogam), mely messzemenőkig túlmutat a normális működésen, s teljes elérést biztosít a legvégső rejtélyek megfejtéséhez is. Mindeközben az érzékek is kifinomultabbá válnak, perspektívájuk kitágul.

Visszatérve a dimenziókhoz, a sruti szerint a létezés egyetlen szintjén sincs egyéb kiterjedés a térben, mint a már jól ismert alapvető irányok, úgymint szélesség, magasság és hosszúság. Ebben a megközelítésben a dimenzió fogalma inkább az anyag eltérő finomságú megnyilvánulásait jelöli, melyek az öt esszenciális, világépítő elem különböző arányú keveredése által létrejövő heterogén periódusos rendszerek kémiai elemei által felépített síkokat, illetve atmoszférákat jelentenek. Ezek a világok elkülönített szinteken léteznek egy univerzumon belül, hogy a változatos karmával rendelkező élőlények érdemeihez és cselekedeteihez illő helyszínként szolgáljanak. A sankhya-yoga ősi tudománya részletesen ismerteti az elemeket, s azok kölcsönhatásait.

Mindezért az, hogy a sorsunk alapján melyik síkon élünk, meghatározza, hogy mennyire kifinomult testtel, illetve érzékszervekkel rendelkezünk, s azokkal mennyit foghatunk fel a valóságból. Az anyag finomabb szintjén állók láthatják a durvábbat, míg fordítva, általában nem. Ezért van az például, hogy mi többnyire nem látjuk a szellemeket, akiknek egyfajta levegő-testük van (linga-sarira), ők viszont minket, igen. A mi Földünk uralkodó eleme a bhumi, mely az öt elem (panca-maha-bhuta) közül a legdurvább természetű, a föld. A Holdé viszont már a jala, vagyis a víz a domináns elem, ami eggyel finomabb minőséget képvisel, azaz más síkon van. Ezért mi, a föld-típusú kémiai elemekből álló szemeinkkel mindössze annyit látunk a Holdból, amennyi belőle a mi durvább szintünkön is megnyilvánul, s a finomabb minőségét nem, ami persze a jelentősebb része. Mindenesetre, a védikus források alapján, a holdi atmoszféra korántsem csak por, kráterek és sötétség, mi több, az általunk érzékelt, jól ismert égitestek zöme is más dimenzióban van, mint a Föld…

Úgy vélem, ez a megközelítés képes feloldani a Fermi-Hart-paradoxont:

„A világegyetem nagyságának és korának figyelembe vételével arra a következtetésre juthatunk, hogy a Földön kívül is létezniük kell technikailag fejlett civilizációknak. Mivel azonban ezt a következtetést bizonyítékokkal eddig nem sikerült alátámasztani, úgy tűnik, ellentmondásba ütközünk.” **

Where is everybody?” – Hol vagytok? – fakadt ki egy alkalommal, az anekdota szerint, Enrico Fermi fizikus.

Nos, nagyon is ott van mindenki, s ez jelentősen kikezdi az emberi érzékfelfogásba, s az abból kiinduló elmebeli spekulációba vetett bizalmat. A sruti szerint az élet betölti az összes elemet, mindenhol jelen van és mindent elfoglal a világmindenségben (sarva-gatah). A Padma-purana szerint, az általunk lakott univerzumban 400.000 különféle humanoid, illetve emberi faj (catur-laksani manusah) létezik, s emellett, további 8.000.000 egyéb létforma.

Ha ez igaz, mit árul az el a kutatási módszereinkről?

Persze, gondolhatja azt valaki, hogy ezt nehéz elhinni. Nekik újra a figyelmükbe ajánlom a fenti, első idézetünket, mely azt taglalja, hogyan van 10, 11 vagy 26 kiterjedés, 3 helyett. Ezek közül melyikre is van végtelen számú empirikus bizonyíték?

A fentiek fényében úgy tűnik, hogy még a materiális struktúrák nagy részét sem tudjuk érzékelni, de még azoknak is, amiket egyáltalán képesek vagyunk felfogni, csak találgatjuk a természetét és működését. Mit tud mondani a modern tudomány akkor a transzcendensről? Mármint azon kívül, hogy alapból tagadja a létezését.

Vakságunk, furcsamód szívbetegség, az egoizmus világtalansága. Szóval, ha tudni vágyunk, dolgoznunk kell magunkon, mert a legvégső arcanum a jellem…

1 hozzászólás “A dimenziók és az érzékelés csapdái

Hozzászólás a(z) Krommer G.B. bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.